Miért éppen a sárkányról kell értekezni egy könyv, egy szerves műveltségről szóló írásokat tartalmazó kötet bevezetőjében? Olcsó viccelődés lenne, ha azt mondanám, hogy ennek oka Antal István maga. És persze nem is erről van szó, vagy ha mégis, hát csupán áttételesen, írásain keresztül. Mert nem a szerző személyének „sárkányosságára" gondoltam akkor, amikor felkérését követően megfogalmazódott bennem, hogy mit is írjak előszó gyanánt, bár ismerősei, barátai és munkatársai közül többen is eskü alatt vallották, hogy látták már, amint tüzet okádott. Engem mégis inkább könyvének tartalma, írásainak általam vélt szándéka indított a sárkány felé. A magyar hagyomány sárkánya felé, akiről a magyar mesekincs avatott ismerői jól tudják, nagyban különbözik akár a nyugati, akár a keleti mesék sárkányától. Bár nálunk is megjelenik olykor a szüzeket felfaló „óriáshüllő" (például a Vízi Péter és Vízi Pál című mesében), a mi sárkányunk azonban a szüzeket többnyire feleségnek rabolja, kardja, buzogánya van, lovon jár, ember módra él. Ő a mesehős ellenlábasa, más nézőpontból magának a mesehősnek a legyőzendő, meghaladandó tulajdonságait személyesíti meg.