Ellentmondásos időkben, 1943-ban jelenik meg Nyirő József Az elszántak című novelláskötete. Az újságíró, publicista szerző kitörő örömmel ünnepli Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérését, a művész, a szépíró viszont mind nagyobb aggodalommal figyeli a háború veszedelmét. Ebben az ugyancsak sajátos helyzetben novellái két érzelmi véglet között hullámzanak, egymás után kerül ki tolla alól a drámai sűrítettségű, balladai tónusú elbeszélés, meg a nem felhőtlenül derűs, inkább könnyes-mosolyos, góbéskodó novella.||||Nyirő alaptézise, elbeszéléseinek kiindulóhelyzete ezúttal is az, hogy az isten által oly jónak, nemesnek teremtett székelységet a kemény-kérlelhetetlen történelem folytonos megpróbáltatásoknak teszi ki, egy-egy hősének olyan sorscsapásokat kell elszenvednie, amennyit szerencsésebb nemzetek generációk alatt sem élnek át. Egy helyütt azt írja Nyirő: „Az emberek dolgoztak, küzdöttek, szerettek, sírtak, éheztek, fáztak, káromkodtak, imádkoztak vagy tömlöcbe mentek a változatlan élet szeszélye szerint. Mindennap elestek, mindennap feltámadtak.'||||Hősei e világon támadnak föl, lelkük tisztaságával, megigazulásával. ||||Minden és semmi, porszem és világmindenség egyetlen, eggyé forrott, hatalmas szívben.||||Olvasás közbe átértékelődött bennem az erő, a gyengeség, a szabadság és a rabság fogalma. Mindenki küzd valamiért, amibe sokan belerokkannak, lelkük megtörik, kiábrándulnak az életből, de vannak, akik nem adhatják fel egyetlen pillanatra sem a harcot a maguk igazáért, mert ez a küzdelem tartja meg bennük mindazt, amire teremtve lettek. Rabok vagyunk, ha képtelenek vagyunk széttörni saját bilincseink láncszemeit, soha nem kaphatunk szárnyakat, ha nem ízleljük meg egyszer sem a levegő igazi zamatát. Fel kell emelni a fejünket, hogy lássunk és bennünket is észrevegyenek. Mert itt vagyunk, konokul megkapaszkodva az életünk peremében.||||A magyarság valamiféle misztikus tudata hatalmas erőt és halhatatlanságot kölcsönöz a szereplőknek, akik nem félnek átlépni a képzeletbeli igazságtalan határokat, szemébe nézni annak, aki tilt, dacolni azokkal, akik elnyomni akarnak minden áron. Olyanok ezek az emberek, mint a folyó, akit hiába is szorítanak gátak közé, először át- meg átszivárog a nehéz töltéseken, majd kitör és elsodor. Nem is tűz él bennük, hanem mindent elsodró, hegyről lerohanó áradás, amely nyugodtan halad egy irányba, majd a tavasz megduzzasztja ereit, hogy új teret hódíthasson magának.||||Mi is az igazi kincs az életben? – tevődött fel bennem. Minden lenni, mindenek felett uralkodni, vagy pedig szabadnak lenni testben és lélekben, mint a szellő, amely a tavasszal együtt jön megdobogtatni a székely szíveket. Egy helyen azt mondják a fiatal székelynek: „Könnyű, akinek semmije sincs!'. Valóban, mert így magának mondhat a lelkében mindent, minden földdarabot, amire rálép, minden folyót, amiben megfürdik, minden erdőt, amelyben áhítatosan hallgatja a madarak énekét. Ilyenkor nem az a tudat itatja át, hogy minden az ő uralma alatt hajlik meg vesszőként, hanem az, hogy mindennel eggyé tud válni, mindennek része, alkotó eleme lehet önző vágyak, sötét gondolatok nélkül, tiszta szívvel.||||Mire is elszántak ezek az emberek? Arra, hogy élni fognak és megmaradnak annak, akinek születtek, megtartják azokat a dolgokat, amit a szüleiktől, a nemzetiségüktől kaptak. Mert kitörölni csak azt lehet, ami nem volt, az egykor rettegett magyarokat viszont nem olvaszthatja fel sem Európa, sem a világ.||||Ki kell tartani, nem csupán önmagunkért és elveinkért, hanem mindazokért, akik utánunk következve megérteni szeretnék tapasztalatainkat, használni szeretnék a viharvert szekercét, hogy fát hasogathassanak vele mindennapjaik kandallójába. Mert ez visz tovább: az éltető tűz melege és az elsodró ár ereje.||||A nemzetiségtudatnak és a zsákmányszerző háborúk okozta csonkolt sebeknek forrongó novellagyűjteménye a kötet, amely szavaival még most is meglepő tud lenni.