Ne higgye senki, hogy könnyű lehet idegen országban élni. Alkalmazkodni más nép (vagy népek) kultúrájához, hagyományaihoz, törvényeihez, szokásaihoz. Még akkor is nehéz, ha önként tesszük ki magunkat egy ilyen próbatételnek, karrierért, kíváncsiságból, kalandvágyból, és bírjuk az ország nyelvét is. De ha elüldöznek valakit a hazájából, és kényszerűségből telepedik át más országba, sokszoros gyötrelmekre számíthat. Hát még, ha ez a katasztrófa hatvan évesen történik vele; ahogy Püski Sándorral és feleségével történt. A Püski házaspár, miután a hazai kommunista hatalom „a szagukat sem bírta”, arra gondolt, megkísérli a Magyar Írás Irodalmi Szövetkezetet az Egyesült Államokban megalapítani (ha már otthon nem engedték). Az ott élő mintegy 1,5-2 millió, valamint a nagyvilágban, szórványban élő további néhány millió magyar épülésére, megmaradására, anyanyelvi simogatására. Fantaszta lett volna? „Magyar írásból” kívánta kiteljesíteni a maga, a világban szétszóródott, és természetesen az otthon maradt magyarság életét, ráadásul még ebből gondolt megélni is. Különös elképzelés. A Püski-hagyaték 1969-2009 közötti dokumentumai (amelyekből ebbe a záró kötetbe válogattunk) sok ezer tétel levélből, elszámolásból, felhívásból, rendezvény-tervből és más dokumentumból állnak. Döbbenetes: Püski Sándornak elég volt magyarul tudnia ahhoz, hogy New Yorkban a földkerekség legnagyobb kínálatával rendelkező és legnagyobb forgalmú Könyvesházát sikerre vigye, híressé tegye Buenos Airestől Londonig, Brazíliától a Dél-Afrikai Köztársaságon át Budapestig. Kipiszkálták a hazájából? Övé lett a nagyvilág! De ha övé, nos, akkor a magyaroké is! Ugyanis minden egyes tette, gondolata, szava a magyarság érdekében született. Hetven évesen olyan otthonosan repkedett az óceánok fölött (mindig csak magyarokhoz), mint egy képzett diplomata. A magyarok, akár egyetértettek vele, akár nem, minden kontinensen odafigyeltek a véleményére, akár irodalomról, nyelvművelésről, akár világpolitikai összefüggésekről volt szó. A „kövesút” ide-oda kanyarog Hódmezővásárhely és Szentes között, a Nagy Alföldön. Egyszer jobbra, másszor balra tűnik fel a Szentes előtt néhány kilométerrel meredező magas, hegyes tévéátjátszó-torony. Nos, ilyen toronnyá lett hetven, sőt nyolcvan éves korára Püski Sándor. A földgolyó útjai kedvükre kanyaroghattak, tekeredhettek erre-arra, ő hol itt, hol ott tűnt fel, látszólag jobbra vagy balra, ő ugyanott, ugyanabban a földben gyökerezett. Ha az időben magasra nőtt, azt úgy képzelhetjük el, mint az említett műsorszóró relétornyot, amely összekötötte a magyart a magyarral, és mindegyik magyart a hazájával. Amikor nyiszorogni kezdett, majd összedőlni látszott a Szovjetunió, és az általa összetákolt politikai keret, Püski Sándor és felesége nem tétovázott. Csomagoltak, hazatértek, új könyves vállalkozást hoztak létre, s annyi évtizeddel a vállukon a magyarság szempontjából legprogresszívebb erőket támogatták. Természetesen, akik korábban megtették, most is próbálták kikezdeni őket, de már csak fáradt erőlködésre futotta tőlük. A haza méltányolta Püski Sándor és felesége hűségét. Elismerések, kitüntetések, ünneplések kísérték útjukat. Hosszú, nagy, tartalmas életük dokumentumai ma egy közintézmény védelmét élvezik. Kutathatók. Ez igazán jó hír. Az elmúlás ellen nem, de a felejtés ellen: orvosság. Gulay István Fülszöveg: Édesapám, Püski Sándor könyvkiadó előrelátó módon fiatal kora óta tudatosan félretette, gyűjtötte a tevékenységével kapcsolatos dokumentumokat. Vajon miért? Biztosan nem hiúságból, mert ez a tulajdonság teljesen hiányzott belőle. A társadalmi izgatottság, a hazai és európai politikai közállapotok bizonytalansága, ingatagsága lehet óvatosságára az egyik magyarázat, de lehet, hogy a nemesi levéltárak hagyománya indította e döntésére. Tény, hogy 1935-től egészen haláláig (majdnem száz évet élt) félre rakott mindent, ami gondolkodásáról, tetteiről beszélhetett, függetlenül attól, hogy az adott pillanatban megítélhető volt-e későbbi jelentőségük. Meglepetésre ez a tenger sok irat (levelek, cikkek, beszédek, szerződések, fecnik, fotók, stb.) annak ellenére fennmaradt, s egyben maradt, hogy ifjú korában olykor évente többször is költöztek más-más bérlakásba édesanyámmal, 1956-ban kiágyúzták őket a Ráday utcai lakásukból, és fél évre ideiglenes szálláshelyen kellett meghúzzák magukat. Amikor az 1960-as évek vége felé az Egyesült Államokba emigráltak, egy tanácsi (önkormányzati) tisztviselő figyelmeztette őket: annak ellenére, hogy az állam engedélyével települnek külföldre, a lakásukat elorozhatja az állam. Így aztán megváltak tőle. Az addigra tekintélyessé gyarapodott „családi levéltárat” biztonságos helyre menekítették. 1976-ban kérésükre családostól én is New Yorkba mentem, együtt dolgoztam velük 1988-ig. Tudtam édesapám „gyűjtögető életmódjáról”, rendszerező szenvedélyéről. Vita esetén, vagy ha léhának bizonyult az emlékezete, szempillantás alatt előkerített bármely dokumentumot. Ennek számtalanszor hasznát vette, sokszor kényes, fontos, jelentős ügyekben is. Szüleim halála óta én viszem tovább a budapesti Püski Könyvesházat, én vállaltam László testvérem egyetértésével a Püski Sándor-hagyaték gondozását is. Az első feladatom ennek felmérése volt. Dossziék százainak tartalmát lapoztam át. Hónapok teltek el evvel. Két dolog bizonyosodott be előttem ez idő alatt. Az egyik, hogy hasonló, egy egész évszázad szellemtörténetét egy értelmiségi magyar családon keresztül bemutató egységes dokumentumgyűjtemény alig-alig található Magyarországon. Feltétlenül egyben kell tartani, meg kell védeni, biztonságba kell helyezni, kutathatóvá kell tenni az utókor számára. A másik, ami elkerülhetetlennek látszott: a teljes anyagot digitalizálni kell. Különben kezelhetetlen, értéke megbecsülhetetlen. Öt esztendőn át minden szabad percem erre ment rá. A roppant terjedelmű anyag digitalizálására. A soha véget nem érőnek tűnő munka végül hasznosnak bizonyult. Ennek eredményeképpen fogadta védett értékei közé a Püski Sándor-hagyatékot a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, s ez tette lehetővé, hogy felkérésemre Gulay István író barátom segítségemre legyen a hagyaték feldolgozásának első kísérletében. Időszakaszokra bontva, három kötetben végeztük el a munkát, „Püski Sándor élete hagyatékának tükrében” összefoglaló cím alatt. A kedves olvasó most az utolsó, harmadik kötetet tartja a kezében. Célunk a Püski életmű és a hagyaték általános értékeinek bemutatása volt, nem pedig annak tudományos elemzése. A tudományos élet különböző szereplőinek kívántuk felhívni a figyelmét e páratlan „családi levéltár” gazdagságára, ösztönözve őket annak további, célirányos kutatására. Ugyanakkor történeti áttekintést adunk egy korról, amely rendkívüli próbatételek elé állította a magyarságot, s amely egy ember és családja életén keresztül fordulatos, érdekes „történelmi sztoriként” pusztán akár esti olvasmányul is szolgálhat. Püski István