Irodalmi esszé Blaise Pascalról, a XVII. század egyik legnagyobb francia gondolkodójáról, matematikusáról, aki keresztény hitvallásával és feltalálva a szív rendjét lebírhatatlan erőt adott át embertársainak. Blaise Pascal, a XVII. század egyik legnagyobb gondolkodója, akinek nagysága Szerb Antal szerint tragikus nagyság, hiszen "szenvedély és kötelesség küzd benne, míg végre a keresztény alázat legyőzi az intellektuális szenvedélyt" - benne és általa győzedelmeskedvén az ember heroikus akaratereje alighanem a legtöbbet mutatja föl, amit emberi elme fajtánknak okulásul fel tud mutatni. Számos hatalmas gondolatának egyikével szólva, például azt, hogy "nyomorú sors nyomorultnak tudni magunkat, de a nagyság jele, ha felismerjük nyomorultságunkat." És ha felismerjük, hogy "a szívnek megvan a maga ésszerűsége, amit az értelem egyáltalán nem ismer." Pardi Anna erre érzett rá kiválóan: a cím - A szív teológiája - nemcsak pontos foglalata ennek, de roppant tömör megfogalmazása is egy valamikori magányos, nagy lélek megfelelő látomásos tudással átélt-átérzett valójának. Aki valóban - a szerzőt idézve - "az emberi állapotokat szerette volna jobbá tenni minden igyekezetével." Megfogalmazva, hogy a szív mindenre hat, és annyi szép megtartó hit, a vallás Istent kereső és Istenre lelő csodája a szív erejében rejtőzködik igazából, ezt nevezzük szeretetnek. Pascal - Pardi Anna végkövetkeztetés gyanánt kimondja - a szív rendjét találta föl és ezt tudatosítva egy új, lebírhatatlan erőt adott át embertársainak.