Megragadta már valaki egyszer is Bencsik László kezét az utcán, hogy 'Szerkesztő úr, Laci vagy ahogy éppen ...köszönöm, hogy élsz, hogy dolgozol, aza alaposságot, hogy tanítasz és ébren tartasz minket, a fiam a rajongód, de még inkább mindannak, amit felkutatsz...', hm? Talán soha, senki. Az embernek kellemes ez a már említett hálátlanság és érdektelenség: a természetes inkognitó nagyobb mozgásteret enged, legalább ennyi jussunk legyen. Az asztalra viszont le kell tenni az ilyen könyveket. A magyar kultúra felfeslett filcezésű asztalára. Legyen csak ott! Legyen hozzáférhető! Álljon rendelkezésre! Egy-egy példányt pedig ásson el mindenki saját kertjében az öreg diófa tövéhez. Ha majd elhal és kivágásra szánják, az utókor találja meg a mai korszak nemes küzdelmeinek leírását új hajtásként.||Pajor András