Szabó Magda kézírásos hagyatékának talán legbecsesebb része a Liber Mortis (Halottaskönyv) címet viselő, 1982. május 25-étől 1990. február 27-éig vezetett napló.||||1982. február 26-án halt meg Szobotka Tibor író, műfordító, irodalomtörténész, az imádott férj, Szabó Magda szemében a mellőzött és legalább posztumusz jóvátételt érdemlő zseni, s a napló – a magára maradt asszony és írótárs rögzített belső monológja – a gyászmunka megrendítő, intim, vallomásos dokumentuma, amely egy már-már mitológiai szerelemnek állít emléket. Szabó Magda hitt a halottak jelenlétében, az e világ és a túlvilág közötti átjárásban, és úgy beszél a naplóban Szobotkához, mintha ő hallaná, még ha nem válaszol is. Újra meg újra felidézi az együtt töltött harmincnégy év szépséges és fájdalmas eseményeit, felejthetetlen pillanatait; újra meg újra kinyilvánítja halálvágyát, létének értelmetlenségét, de ugyanakkor okot is talál a továbbélésre: feladatának tartja a holtában is jelenlévőnek érzett társ életművének gondozását, s ez ad neki erőt a folytatáshoz.||||Részletek a naplóból:||||'Most egyre abszurdabbnak érzem, hogy írok, s mindig ugyanazt. Nem kellene abbahagynom, elrakni ezeket a füzeteket? Minek írok, kinek írok, miért írom? Ha élsz, abban a más szférában, és figyelsz rám, tudod. Ha megsemmisültél, minek ez a beszéd- és értelemgyakorlat? Fáj minden betű, rég nem nyugtat meg semmi, alighanem semmit nem remélek már, csak magamnak is a halált.'||||'Éjjel van. A telefont kikapcsoltam, a postát félretettem, nem bontom fel, nem érdekel, ki üzen, mit üzen. Azt hiszem, szerelmem, ez a halál kezdetének első jele. Az ember kikapcsolja a telefont, nem nézi meg, mit közöl vele a világ. Nincs is világ. Volt egyszer egy Szobotka Tibor, aki találkozott egy vidéki lánnyal, és boldogan éltek, míg meg nem halt. A mese nincs tovább. Senki nem írta meg soha, mi történt aztán a királynéval, hogy a férjét eltemette. Gondolom, kihúzta a telefont, gondolom, nem felelt többet a levelekre. Gondolom, egyszer azt is abbahagyta, hogy leveleket írjon a túlvilágra, mert eljutott a kétségbeesés és a befelé fordulás olyan fokára, ahol az ember már annyira fél, hogy nem is fél, és annyira mindegy már minden, hogy nem közvetít semmit a betű. És a világ elgurult előle, mint egy narancs, és ez is mindegy volt, és a királyné elkészítette a csomagját, Erlangenbe, majd Münchenbe repült, majd hazajött színdarabot próbálni, aztán nekilátott egyéb tennivalóinak: másolta a hagyatékot, intézte az üzleti ügyeket, és olyan kis ügyes és csinos és attraktív királyné volt, hogy senki se vette észre, hogy réges-régen csak koporsója van, amit az arcán visel, az a szeretetreméltó valami csak egyéb hazugságainak egyike.'||||'Én, Szabó Magda, Elek lánya, János unokája, olyan tárgyilagosan szerencsétlen, olyan vigasztalhatatlanul kétségbeesett, s olyan egyedül vagyok, hogy nem logikus az, hogy élek. Bár végezném már az életművel, s mehetnék megtudni, mi van az Aurora Borealison túl.'||||Sajtó alá rendezte és közreadja Tasi Géza.