Ezek ​a fotók nem riportok, nem rögzítenek eseményeket, nem is epizódjai kulturális életünknek. Ha műfaját keresem, talán úgy mondhatom, hogy sajátos monográfiák, egy-egy nagy művész életútjának néhány mondatos megfogalmazásai. Látjuk a motívumokat, a gyökereket, a kötöttséget, a miliőt, a megformált gondolatok születésének okát. Ez a képek strukturális lényege: az embernek, a művésznek olyan kapcsolatai, amelyek egyéníséget, szándékot tárnak fel.Úgy írhatok Molnár Edit fotóíról, mint aki nemcsak az albumban bemutatottakat ismeri – amely szükségképpen válogatás az életműből –, hanem egy teljesebb anyagot is. Biztos vagyok benne, hogy az anyag könyvet követel, mert rögzíteni kell sokaknak és a jövőnek Molnár Edit sajátos körképét kulturális életünkről. A téma a zene, az irodalom és a képzőművészet, de nem enciklopédikus szándékkal, a „minél többet” megörökítés szándékával, hanem a fotóművész akarata szerint, az ő szuverén alkotói megfogalmazásában: ahogy ő látja, amihez ő kötődik. Most, hogy felidézem magam előtt a képeket, minduntalan a Kondor-sorozat lép az előtérbe. Talán azért, mert ezt a korán meghalt zseniális embert kísérte végig Molnár Edit művészete időben a legteljesebben: kirobbanó jelentkezésétől a halálig, mintha filmet pergetnének, úgy áll elénk e sorozatban az ember és az alkotó. Kortárs képzőművészetünk egyik legnagyobb mesterét látjuk, de nem az alkotásai reprodukálásán keresztül, hanem arcvonásaiban és mozdulatában elevenedik meg: olyan mintha pusztítaná, kifosztaná magát művészete megteremtésével. Ezen az úton vezet végig bennünket Molnár Edit. A dramatizálás minden szándéka nélkül elmondja, hogyan fáradt el a fizikum abban a hatalmas szellemi energiában, amely az alkotásokat létrehozta. Dávid Katalin