Kétféle mérce - Pallos László könyvéről||Szakolczai György||||Pallos László korábbi könyveiben az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának dokumentumait közölte (első könyvében ezeket néhány barátjának visszaemlékezése egészítette ki), és ezekhez csak a lehető legszűkebb mértékben fűzött kommentárokat. Ezúttal túllépett ezen az önmaga által megszabott kereten, határozott álláspontot fogalmazott meg, és ezt bizonyította is. Pallos szerint a diktatúra kettős mércét alkalmazott az ellenzéki csoportosulásokkal szemben, keményen lecsapva egy részükre, és türelmet tanúsítva mások iránt. Álláspontját már a könyv címében félreérthetetlenül megfogalmazza: Kétféle mérce a diktatúrában.||||Hogy mire gondolt, azonnal nyilvánvalóvá válik a kötet elején közölt dokumentumból. EzAKB Tudományos, Közoktatási és Kulturális osztályának jelentése 'Az ellenzéki-ellenséges csoportok tevékenységével összefüggő politikai feladatokról.' (A Pl. Biz. 1986. júl. 1-i ülésén megtárgyalta). Már a Bevezetés figyelemre méltó: „A munka alapvetően az 1982. március 30-i PB határozat alapján folyt', tehát ez a szöveg több mint háromévi spekuláció eredménye. Fő következtetése az, hogy „az ellenzéki-ellenséges tevékenységen belül változatlanul két irányzat figyelhető meg: a politikai radikális csoportosulás és a nacionalista vagy nemzeti radikális irányzat. [...] Apolg. rad. csoportosulás [...] »kemény magja½ ma is néhány tucat emberből áll, és közvetlen befolyásuk néhány száz főre terjed ki. [...] Anac. irányzat laza írói csoportosulás [...], de potenciális bázisa - a nemzetiségi kérdések miatt - jóval nagyobb, mint a radikálisoké. [...] Jelenleg nem tekinthető társadalmi anomáliának a párt politikájával szembeni ellenzéki, kritikai-vitázó megnyilvánulások, sőt ellenzéki vélemények, állásfoglalások megjelenése és létezése. Érdekünk, hogy ezek felszínre kerüljenek, és nyílt politikai, ideológiai vitában lehessen fellépni velük szemben. Létre kell hozni, illetve kézben kell tartani azokat a fórumokat, ahol a párt álláspontjától eltérő elképzelések is megvitathatóak. Ehhez azonban az »ellenzékiségtől½ meg kell különböztetnünk az ellenséges tevékenységet.' (15-16. o., kiemelés tőlem, Sz. Gy.). „Az ellenséges tevékenység két fő vonása a szervezett, nacionalista, a rendszer ellen irányuló illegális politikai tevékenységben való rendszeres részvétel [és] az imperialista fellazítási és ellenséges propagandaközpontokkal való kapcsolattartás és együttműködés.'. (16. o.)||||A distinkció, vagyis a „kétféle mérce' világos, és még világosabb az akkori pártvezetés teljes tanácstalansága, vagyis nem csupán az ellenzéki, hanem az ellenséges csoportosulásokkal szembeni radikális fellépéssel kapcsolatos óvatosság. Aligha tévedünk, ha ebben a rendszer végső bomlásának előjelét látjuk. Ha egy, az erőszak korlátlan alkalmazására felépült rendszer visszariad az erőszak korlátlan alkalmazásától, akkor napjai meg vannak számlálva.||||Az idézett dokumentum teszi érthetővé az Előszót. Aszerző azzal a tétellel kezdi művét, hogy: „A rendszerváltás egy ismereteiben összezavart magyar társadalmat talált. Az ismeretek tisztázását érdemben nem segítette az utóbbi, közel két évtized sem. Atársadalomnak az öntudatos, érdekvédő és érdekérvényesítő magatartását a valóságot bemutató, hiteles ismeretek hiánya is akadályozza.' Avalóság teljes és hiteles bemutatását, ami mindeddig nem történt meg, nem lehet eléggé helyeselni. Aszerző ugyanakkor határozottan vitatja azt a nézetet, amely szerint „a Kádár-korszakban 8 millió magyar lapult [...] és nyíltan csak a demokratikus ellenzék szegült szembe a pártállammal', sőt utal arra, hogy egyes prominens munkák, így Tabajdi és Ungvári (2008) szelektíven tárgyalják az eseményeket.||||A szerző itt csak az 1969-1985 közötti időszakkal foglalkozik, az ezt megelőzőt korábbi munkáiban tárgyalta, az ellenzéknek az 1985. évi monori tanácskozás utáni kettéválását pedig már nem tartja csupán az általa felhasznált állambiztonsági dokumentumok alapján tárgyalhatónak, ehhez szerinte szélesebb adatbázisra lenne szükség. Örvendetes lenne, ha a szerző később ezzel a kérdéskörrel is foglalkozna.||||Az I. fejezet Bauer Sándor tűzhalálát és az első március 15-i évfordulókat tárgyalja. Esorok írójának véleménye szerint Bauer Sándor 1969. január 20-i, nyilván a cseh események hatására elkövetett öngyilkosságának legtragikusabb eleme, hogy feltehetőleg ez volt az utolsó alkalom, amikor bárki a proletariátus nevében és érdekeire hivatkozva vállalta a tiltakozás e végletesen tragikus formáját. Míg 1956-ban a proletariátus egyértelműen rendszerellenes volt, a kádári politikának az ezt követő években sikerült maga mellé állítania a magyar proletariátusnak vagy utódainak nagy részét, és ennek hatásai máig érezhetők.||||Az ezt követő, a különböző évek márciusi eseményeivel foglalkozó iratok a kétféle mérce bizonyítékai. 1972. március 15-ét követően a tüntetés miatt Szalay Miklós fegyházban eltöltendő 1 év és 8 hónap büntetést kapott izgatás címén. Ugyanezen év március 21-én, a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulóján Demszky Gábor ellentüntetést szervezett a március 15-én tüntető „ellenforradalmi' elemek ellen, és ezért két félévre kizárták az általa látogatott jogi karról. Atovábbiak szempontjából az 1985. március 18-i keltű ügynöki jelentést tartom a legfontosabbnak, különösen a következő mondatot: „A rendőrök is kerülték a konfrontációt, a részükről tapasztalható tolerancia és viszonylag udvarias hangvétel pozitív hatású volt.' Eztehát az az előbb már említett 1985, amikor a hatalom lemondott az erőszak alkalmazásáról.||||A II. fejezet az utolsó egyházi perekkel foglalkozik, a Történeti Levéltár anyagain kívül a vonatkozó irodalomra is hivatkozva. Bevezető bekezdését szó szerint kell idézni. „Az 1945-től az 1960-as évek végéig tartó, a népi demokratikus országok között is egyedülálló szervezettséggel és kegyetlenséggel folyó vallási, egyházi és politikai üldözés... az 1970-es évek közepére alábbhagyott. Az egyházi személyeket kisebb-nagyobb mértékben még érintő retorziókat az addigra teljesen megfélemlített és a félelemtől behódolt, vagy »hazafias meggyőződésből½ vállalt kötelezettségből indíttatott felső papságra bízta a pártállam.' Ezazonban nem jelentette azt, hogy a hatalom ébersége lankadt volna.||||Regőczi István gyalog ment el Belgiumba, ott végezte el a hittudományi főiskolát, majd 1943-ban hazatért. 480 oldalas vizsgálati dossziéja 78 oldalon ismerteti a vele 12 alkalommal folytatott kihallgatás anyagát. Flandriában kiadott és az árva gyerekekkel foglalkozó könyvét visszavonta ugyan, de első fokon mégis 2 év 2 hónap szigorított börtönre ítélték. Ezt a fellebbezési eljárás során 1 év és 8 hónapra mérsékelték. Bűne többek között az volt, hogy „a lelki gyakorlatok alkalmával tartott szentbeszédeiben több olyan példát mondott el [...] a börtönben töltött éveiről, [...], amelyekkel az izgatás bűntettét valósította volna (kiemelés tőlem, Sz. Gy.) meg'.||||Hagemann Frigyes és társainak ügyének vizsgálata „1970. szeptember 9-től 1972. június 12-ig tartott. Akihallgatott tanúk száma 74 fő. Egy-egy tanú kihallgatási jegyzőkönyve nemegyszer 50-150 oldalig terjed. [...] Jelentős terjedelműek voltak a fogdahálózati jelentések is, amelyek pl. Hagemann Frigyes esetében több mint 70 oldal [terjedelműek]'. A„cselekmény' „kirándulások' és „lelki foglalkozások' szervezése volt. Ezért Hagemann Frigyes I. r. vádlott 5 évi, a II.-VI. r. vádlottak pedig 3 év 6 hónaptól 6 hónapig terjedő büntetést kaptak. Aszerző rámutat arra, hogy „Demszky Gáborék ez időben szintén szerveztek »kirándulásokat½ [...], de ezek más eszmei töltetük miatt a Belügyminisztérium részéről más elbírálásban részesültek' (uo.). Az állam és az egyház közötti vatikáni megállapodás szellemét megérteni nem akaró katolikusokkal szembeni elbánás tehát nem változott, erre nem terjedt ki az „erőszak alkalmazásáról való lemondás'.||||A III. fejezet az anarchistákkal foglalkozik. Amint Pallos közli, „kirándulásokat szerveztek, amelyeken eszméikről politikai vitákat tartottak. [...] Ahasonló katolikus szervezettségű kirándulások vezetőit többéves szabadságvesztésre ítélték [...], ezzel szemben viszont a maoista, Che Guevará-s, radikális baloldali eszméket propagáló kirándulások szervezőivel a belügyi szervek figyelmeztető jellegű beszélgetéseket folytattak'. Demszky Gábor erről a következőket írja: „Elképzeléseink kommunista, internacionalista jellegét a felvett jegyzőkönyvek, tanúvallomások, valamint oktatóink - Kozma és Földesi elvtársak - állásfoglalása kommunista elkötelezettségünkkel kapcsolatban, úgy vélem, egyértelműen igazolják.' Figyelemre méltó az ez ügyben készült belügyi jelentés következő mondata: „Környezetükben »elhintették½, hogy különösebb bajuk nem történhet, mert szüleik, rokonaik között jelentős párt- és állami funkciót betöltő elvtársak vannak, akik »intézkednek az érdekükben½.' Ezt igazolják a ténylegesen végrehajtott intézkedések is, amelyek értelmében a résztvevőket az ELTE Jogtudományi Kar részesítette kizáró, eltiltó és megrovó határozatban, ami ellen fellebbezéssel éltek.||||Könyvében Pallos külön fejezetben foglalkozik Haraszti Miklósnak a hatóságok által izgatásra alkalmasnak minősített Darabbér című munkájával kapcsolatos eseményekkel. Akézirattal kapcsolatban kihallgatták Konrád Györgyöt, Bacsó Pétert, Máriássy Félixnét, valamint Imre Katalint, akiknek a műről és szerzőjéről alkotott véleménye nem volt különösképpen pozitív. Végül Haraszti Miklóst sokszorosítás útján elkövetett izgatás bűntettében 8 hónapos szabadságvesztésre ítélték, és ezt 3 évi próbaidőre felfüggesztették, majd útlevélkérelmét ismételten elutasították. Ezért 1977-ben Kádár Jánoshoz fordult azzal a kéréssel, hogy útlevelet kapjon, hogy a kapott ösztöndíj által nyújtott lehetőséget kihasználva hosszabb ideig Nyugat-Berlinbe mehessen. Ezt a kérését Kreisky osztrák kancellár is támogatta Lázár Györgyhöz írt levelében. Az útlevelet végül megkapta, kint-tartózkodási lehetőségének meghosszabbítását azonban nem engedélyezték, arra hivatkozva, hogy megszegte a vám- és devizajogszabályokat. Összehasonlításul képzeljük el, hogy Regőczi István és/vagy Hagemann Frigyes kérelemmel fordul Kádár Jánoshoz, és kérelmüket Kreisky támogatja Lázár György miniszterelnököz írt levelével!||||Az 5. fejezet a belügy által használt terminológiának megfelelően a Repülő egyetemmel foglalkozik. Ezkülönböző magánlakásokon folytatott előadás-sorozat volt. Ahallgatókat a belügy három kategóriába sorolta. Az első a 32 főből álló „kemény mag', a második a rendszeres résztvevők, de nem kezdeményezők, 65 fő, és a harmadik, akik csak periférikus kapcsolatban álltak ezzel a szerveződéssel, 21 fő. Ezaz „ellenállás' nem váltotta ki a pártállam heves válaszlépéseit, a belügy kiemelt figyelmét csak az 56-os forradalom 25. évfordulója alkalmából tartott összejövetel keltette fel. 1984. és 1985. évi ügynöki jelentések ennek a szerveződésnek a lassú elhalásáról számoltak be.||||Pallos László külön fejezetet szentel a szamizdat kiadványok-kal, valamint a SZETA és a Dialógus nevű szerveződésekkel kapcsolatos iratoknak. Szilágyi Sándor véleményét idézve úgy véli, hogy a „demokratikus ellenzék a Szamizdaton keresztül sem mért csapást a pártállamra. Nyílt szembenállásnak pedig nehezen értelmezhető a belügy által patronált (papír, festék, gépelés) olyan mozgalom, amely csak addig fejti ki ellenzéki ténykedését, »amíg az a hatóság durva erőszakába nem ütközik½.' ASZETA (Szegények Támogatására Alakult Szervezet) csak annyiban volt politikai természetű mozgalom, hogy nem állt állami irányítás alatt, és a hivatalos álláspont szerint a szocializmusban nem volt szegénykérdés. Ugyanakkor „a Dialógus békemozgalom nem tekintette magát ellenzékinek'.||||A szerző a dokumentumgyűjtemény végén tételesen felsorolja azt a 76 terjedelmes dossziét, amelyet áttanulmányozott - összesen mintegy 15000 iratot -, annak alátámasztására, hogy átolvasta a teljes vonatkozó dokumentációt, és nem önkényesen válogatott a megismert hatalmas anyagából.||||A munka áttekintése alapján megerősödik bennünk a korábban inkább sejtett kép. Az 1970-es évek elejével a rendszer eljutott abba a helyzetbe, hogy eszközei alkalmatlanná váltak a vele szembeni ellenállás megtörésére. Az előző rendszer feltétlen hívei - az „öregurak' - erre az időre kihaltak vagy akcióképtelenné váltak, ellenük rendőrterrorral föllépni valósággal nevetséges lett volna. A„klerikális reakció' kordában tartását elvégezte az Állami Egyházügyi Hivatallal szoros együttműködésben dolgozó felső klérus. Azt, hogy az erre a célra korábban létrehozott szervezet immáron fölösleges és túlméretezett volt, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Hagemann Frigyes és társai kiemelkedően fontosnak aligha minősíthető ügyében, közel két év során, hét dossziéban 2210 oldalnyi iratot gyűjtöttek össze.||||Eközben a magát „demokratikusnak' nevező, a rendszer felső vezetőihez családi és ismeretségi alapon közel álló polgári ellenzék beszélgetései, majdhogynem zártkörű akciói, a belügy szeme láttára, mindenki által tudott helyeken, részben a belügy által juttatott papír és festék felhasználásával előállított, félig nyíltan forgalmazott kiadványokkal, nem jelentettek igazi veszélyt a rendszer számára. Arendőrterror eljutott logikus végéhez, ahhoz a közismert helyzethez, amikor rá kellett volna ülni a szuronyokra - ami tudvalévőleg nem lehetséges.||||A rendszert tehát nem az itt tárgyalt könyvben bemutatott szervezkedések buktatták meg, a rendszer túlélte önmagát. Ezt még saját legeltökéltebb híveinek is látniuk kellett. Ennek megfelelően cselekedtek, vagy inkább nem cselekedtek, tehetetlenül nézve szembe az elkerülhetetlen véggel, amelynek elhárítására nem voltak eszközeik. Aberozsdásodott régi eszközök semmire sem voltak használhatók, és nem voltak, akikkel szemben használhatók lettek volna. Mindezt, ösztönösen, valamennyien tudtuk. Pallos László érdeme, hogy félreérthetetlenül bizonyítja a nyilvánvalót.||||(Pallos László: Kétféle mérce a diktatúrában. Bp., Püski Kiadó, 2009.)
