A rendszerváltozás éveinek egy meghatározó témakörét, a magyarországi menekültügy történetének egy fontos fejezetét dolgozza fel a könyv. Az 1980-as évek végén érkezett erdélyi menekültek helyzetére olyan korban kellett Magyarországnak megoldást keresnie, amikor a Varsói Szerződés tagállamainak egységét kellett demonstrálni, ahol a szocialista tábor országainak viszonyát a hivatalos retorika szerint az „internacionalista testvériség” szellemisége hatotta át, és a nemzeti kisebbségekre, mint a „népek közötti barátság építőköveire” hivatkoztak. Így Románia és Magyarország viszonylatában menekültkérdésről beszélni sem lehetett. A magyar állam ilyen körülmények között, intézményi és jogszabályi háttér hiányában és a nemzetközi kötelezettségvállalásaival ütközve igyekezett rendezni a „Magyarországon hosszabb ideig tartózkodó külföldi állampolgárokként” körülírt menekültek helyzetét. Milyen szerepet játszottak e folyamatban a különböző társadalmi és ellenzéki szervezetek, valamint az egyházak? Mennyiben használta ki az ország a diplomáciai mozgásterét, hogy felhívja a nemzetközi közvélemény figyelmét a Romániát elhagyók és az ottmaradók problémáira? Hogyan vált végül Magyarország a Varsói Szerződés tagállamai közül elsőként az 1951. évi genfi menekültügyi egyezmény részesévé, és mennyiben állt valóban készen az abban vállalt kötelezettségek teljesítésére? Egyebek mellett e kérdéseket tárgyalja a gazdag történeti forrásanyagot feldolgozó és az események élő résztvevőivel készült interjúkra támaszkodó kötet.