„Mire Erzsi néném hazaért Bukarestből a kerekes bőrönddel, amit azért vettek neki, hogy ne kelljen emelnie a fájós lábával a csomagot, csak húznia, mint a csuligát, addigra már Béla, a fia ösvényt vert a kocsma és a ház közt, csak ivott meg aludt, mindenkibe belekötött, ha olyanja volt. Mintha Erzsi néném távollétében összement volna a szülői ház, kettőjüknek szűk lett, alig fértek meg egymás mellett. Erzsi néném aztán sokszor visszasírta a kanadai nyugalmat, ő se gondolta, hogy a faluban már várják, mikor érkezik, hogy adja meg az adósságot, amit Béla csinált, míg ő nem volt otthon. Azt a kevés dollárt, amit a lányáék adtak, beváltotta lejre, és betömte vele a követelőzők száját. Mindenkit megkért, hogy ne adjanak kölcsön Bélának, vagy ha adnak, kérjék meg tőle. Haragudott a fiára, de milyen egy anya? Pedig Béla mindig hitvány volt vele, meg a feleségével is, aki nem sokáig verette magát, hagyott mindent, fogta a kisfiúkat, és elhúzott Németbe, ott férjhez ment ki tudja kihez, de jól élnek ők is. Egyszer engedte el a fiát, hogy látogassa meg az apját egy nyári vakációban, de az elég is volt neki, hogy többet ne viselje az apja nevét. Pedig akkor Béla még járt Pestre dolgozni, páratlan burkoló volt, annyira, hogy a főnöke sokszor elnézte, ha a csillaghegyi Pirinyó Presszóban benyomott, és egy-egy nap kiesett, de tartotta még magát, lejárt a határhoz pecsételtetni harmincnaponként, néha hazanézett, pénzt nem adott az anyjának, mulatozott egyet, megevett egy csomó miccset, mindig húst akart enni, mint a kannibálok. Néha kiment éjjel részegen a pajtába, hogy a kicsi borjút levágja. Erzsi néném nem is attól félt, hogy levágja, hanem hogy megcsonkítja. Kikanyarítja a combját, és ott hagyja szenvedni az állatot. Mikor kitombolta magát, buszra ült, és visszament Magyarba. Erzsi néném olyankor mindig elment misére, és elmondott egy hálaimát, hogy fiának ezt a hazajövetelét is túlélte." (Retúrjegy)