Némán, egymást átölelve, összebújva, összepréselődve ültek a fotelban. ||Lenke nem is érezte a gyermekei súlyát. Maga elé nézett, és szerette volna Zoltán arcát látni, maga elé varázsolni az álom segítségével; elmondani neki, hogy nélküle mennyire gyönge, és milyen nehezen bírja a keresztjét. ||||Zoli egyre mélyebbeket lélegzett. A görcsös feszültség lassan oldódott, és balzsamos ernyedtség áradt szét a testében. Érezte, hogy a fáradtság lassan átrepíti az álom ösvényeire.||||Juli gondolatban otthon járt, a régi házukban. Végig szaladt a szobákon, a kerten, és hallotta az ajtók csukódásának az ismerős hangát. A gondtalan gyermekévek megannyi szépsége vette körül. Az emlékek kockáiból önfeledten építgette újjá az odahagyott szülői házat.||||Nem is vették észre az idő múlását. A könnyek lassan átadták a helyüket a belenyugvásnak, a sors elfogadásának, és szendergés közben lecsukott szemükön keresztül a messzi-messzi távolból a szabadulás reményei kezdtek felcsillanni.||||Még azt sem vették észre, hogy mikor aludt ki a petróleumlámpa.'