A monarchia széthullása és a megemészthetetlen trianoni összeomlás után sokan voltak, akik felismerték, hogy az a társadalmi és politikai berendezkedés, amely Magyarországon meghonosodott beteg, s hogy ebbe belepusztulhat a magyar állam és maga a magyarság is. Sokan sokféle diagnózist állítottak fel s számos orvosságot is ajánlottak a 'nemzethalál' elkerülésére. Míg a diagnózisok között több volt a helyes, az orvosságok, amit ajánlottak csaknem halálos méregnek bizonyultak. A Tanácsköztársaság balos ultraradikalizmusa, a fehérterror tobzódása, a tekintélyelvűség bénító eluralkodása, a demokráciában 'veszélyeket látó' konzervativizmus szívóssága, a fajvédelem, a 'zsidókérdés' elővétele, a 'nemzeti szocializmus' kaszáskeresztestől nyilaskeresztesig húzódó íve, a kommunista világforradalmárok ideküldött szekciója: mind-mind méregnek bizonyult, s nem orvosságnak. Ehhez járult a területrabló utódállamok követelő nacionalizmusa, a német majd az orosz (szovjet) birodalom brutális beavatkozása, a két vesztes világháború, két bosszúálló békeszerződés. E körülmények rettenetesen megnehezítették a jobb sorsra érdemes politikusok dolgát a XX. század derekán. Legtöbbjük megmérettetett, s nagyon könnyűnek találtatott. Volt azonban egy szűk csoport, amely immúnis maradt mindenféle diktatórikus törekvéssel szemben, fellépett mind a két előjelű szélsőség ellen, állandó küzdelmet folytatott a fennálló társadalmi, politikai rendszer javítása érdekében. Kimutatta a német és a szovjet nagyhatalom valódi céljait, magyarellenes törekvéseit, akkor is, ha azokat 'barátságba', 'szövetségbe' csomagolták. Útjában állt e kis csoport a mindenkori győztes nagyhatalmak érdekeinek és hazai kiszolgálóik, az örök muszkavezetők érdekeinek is. Sorsuk így vált szükségszerűen bukássá, így lettek előbb ellenzékiek, majd 'ellenségek' az 1935-1944-es időszakban, s a világ nagy fordulása után 1945-1947-ben is. A világ fordult akkorát, hogy előbb baloldali, majd jobboldali szélsőségnek titulálták őket, holott maguk alig változtak.' - részlet az előszóból