Ott állunk a történelmi kor határkövénél. Szövétnekünk utolsót lobban, s a félhomályban látjuk a magyarságot, a mint a határt átlépi. Előtte hajnalhasadás, mögötte koromsötét éjt-szaka. Be akarnánk világítani abba a sötétségbe. Tudni szeretnők, merről jöttek a mi eleink, hol ringott a bölcsőjük, milyen volt eddigvaló életük folyása. Mindhiába! Szövétnekünk kialudt, és tekintetünk a titokzatos sötétségbe vész. De mi ez ? Valami gyenge fény kezd derengeni az éjtszakában. Pislogó láng, a mely hol elalszik, hol újra világol. Tétova jár, mint a bolygót¹z. S amott egy másik; majd fölvillan a harmadik, a negyedik is. Körülöttük a s¹r¹ sötétségben félhomály dereng, s a szemünk látni kezd. Itt emberi koponyákat lát, amott állatbőrökből összeaggatott ruhákat. Majd földbe ásott hajlékok és nyírfahéj sátrak t¹nnek elő a sötétségből; bennük kezdetleges szerszámok. Körülöttük eleven élet van, szorgoskodik a nagy család örege-apraja. Egy pár férfi a nagy halfogó hálót húzza a part felé, mások valami horgászó szerszámokat hordanak a csónakba.