Rejtő Jenőt utánozhatatlan humora, mesteri mondatfűzése és könnyed stílusa a magyar irodalom egyedülálló jelenségévé avatják. Rejtő a tündérmesék világának sajátos környezetbe ültetett változatát teremti meg, ahol az alvilág kétes figurái egytől-egyig úriemberek, a koldusról többnyire kiderül, hogy álruhás koronaherceg, és a szerelmesek egymásra találnak.||A tragikomikum szülőapja||Nem tévedés a cím. A szülő apa képe teljességgel rendben van, ha Rejtő Jenőre emlékezünk. A huszadik században összekeveredtek a műfajok, a stílusok, az általános káosz egyik megjelenési formája volt a tragikomédia. Nem csak a színpadon, az életben, a mindennapokban is. Rejtő Jenő vagy Reich Jenő, vagy P. Howard, vagy Gibson Lavery regénykomédiákat írt. Nem is akármilyeneket. Sipulusszal (Rákosi Viktorral) és Karinthy Frigyessel való barátsága termőtalaj volt műveihez. Ellenállhatatlan humora, bája, nyelvi leleményei a legnagyobbak közé emelték. És akik ide emelték, nem a kritikusok, irodalomtörténészek – hanem a valódi befogadó, az olvasóközönség. Ma már ez is kihalófélben levő fogalom: „olvasóközönség.” Rejtő Jenő ült az Andrássy úton, a Japán Kávéház teraszán, és írt. Szemben volt a kiadója, oda vitte át a pincér a sorokat, kapott értük pénzt, ezért az író kapott újabb kávét, és írhatott tovább. Tragikomédia.