Manapság mindenki szakácskönyvet ír, tegyük hozzá, nagyszerűeket. Ám az élet úgy hozta, hogy számos halas és természetvédelemről szóló filmnek lehettem a szövegírója, szerkesztője rendezője. A helyszínek változatosak voltak a Balaton partjától az óceánig, a dzsungel sűrűjéig, Szibéria folyóitól a tátrai patakokig. Ahol a nap végén enni kellett. Gyakorló horgászként túl voltam az egyszerű halászlé elkészítésén, a keszeg és garda nyársalásán, ropogósra sütésén, így nekem jutott az alkalmi séf szerepe. Többször körbejártam a Balatont autóval, kerékpárral, gyalog. Jóban vagyunk. Manapság már lassabban járok, több idő jut barátokra, újakra, akik főznek. Így kezdődött. Evés közben jön meg az étvágy – szokták mondani. Igaz ez a receptgyűjtésre is, nemcsak a nagymamák megsárgult receptjei, de az újak is inspiráltak. Így leltem rá a törpeharcsa-paprikás szegfűszeggel vörösborosan leleményére, a boros-puliszkás compóra, a Kisfaludi csukapörköltre juhtúrós csuszatésztával, a paloznaki rakott küszre, a halászok által főzött supedlalére, ami halászlé a javából, a teflonos keszegre és társaikra. Külföldi forgatásaink kapcsán volt alkalmam ellesni a paraquay indiánok hallevesének (Pira caldo) receptjét. Spanyol- országban megtanultam az ottani halleves főzését, amelybe a végén dalmát cseresznyéből készült likőr is került! Boszniában citromos-rozmaringos pért faltam, a Drávaszögben olyan paprikás halat ettem, amit zsírpapírba csomagolva vásárokban árultak. A Neretva eltájában nyársra húzott angolna tett a hívévé, a Maldív-szigeteken az aprított füstölt tonhal reszelt kókusz- dióval, citrommal, hagymával mutatott rá a tonhal sokszínű felhasználására. A könyv többségében az én szűkebb pátriámról, a Balatonról, halászairól, horgászairól, halairól szól, sütésről-főzésről, sátor előtt bográcsban, hegyoldalban nyársra húzva, pincesoron tepsiben, a Berek rejtekén nádkunyhó előtt.