Emlékezésnek írom ezt a naplót, meg persze a következő nemzedéknek. Remélem e betűk szavak gondolatok felveszik a harcot a szürke közömbösséggel, mint ahogy az események résztvevői sem mérlegelte, féltek, kerestek kifogást. Akkor ott hősöket kért a haza és ők mentek. Nem vagyok író és ha az írói mérce az amelyet manapság e címen művelnek, nem is szeretnék az lenni. Irásom más célt tűzött maga elé, írom tehát a magam szerénységével, meg ahogy volt, ahogy történt, hiszen a valóság ez esetben szebb mint a képzelet. A Limanova hűs temetőjében csak a Kárpátok járta szél zörgeti meg az elszáradt virágok maradványait. Nem akartak hősök lenni és hősök lettek, akartak hosszú öregséget, gyerek kacajt és kaptak csendet. A csatazaj elültével maradt a csend, az örök mindent látott csend. Értük nem harangoznak és az utókor sem tudja miért haltak oly sokan, olyan kevésért. A hazának adtak mindent és ha kérné, megtennék újra, és újra, mindörökké.