Minél több ókori és mai nyelvet vonunk a vizsgálatba, a régi magyar nyelvnek annál nagyobb része kerül elő. Egy elszórt részlet itt, egy elszórt részlet ott, egy elszórt részlet amott. Ugyanis ha egy nyelv számtalan ágra szakad, akkor a változás, pl. a kiejtés torzulása külön-külön s véletlenszerűen zajlik, hiszen már nincs kapcsolat közöttük. Emiatt a kiinduló nyelvnek jobbára nem ugyanazok a részei maradnak fenn még felismerhetően a leágazott nyelvekben. Így ezek beszélői látják ugyan az egymással való rokonságukat, de hatalmas foltokat is találnak, amelyek nem látszanak közösnek. De a magyar nyelvben ezek is megvannak s éppen ezekkel alkot szerves egészet, ami bizonyítja, hogy nem véletlenszerűen kerültek bele. Vagyis éppen ez a nyelv a többiek forrása. Ez logikai egyszeregy. Szókincsét tekintve jobbára mindig mindenki „hozott anyagból dolgozott”. Hogy mégis elváltak a nyelvek útjai, annak oka a ragozás szerepének csökkenése és a mondatépítési, valamint a kiejtési szokások változásai. Úgy hétezer éve kezdődött az egységes nyelv szétesésének folyamata, amikor a mellérendelő gondolkodást kezdte fölváltani az alá- és fölérendeltségben való gondolkodás. Az ősi, máig közös szógyökök nyomán elindulva azonban feltárul előttünk a legutolsó ősi magasműveltség világnyelve s kiviláglik, hogy ez a „tiszta forrás” önmaga is létezik még.