Vérbő humorú, magával ragadó regényt tart kezében az olvasó. Ízig-vérig emberi és magyar történet a sosemvolt Kisasszonyok völgyének hétköznapiságukban is különc, civakodó, félnótás, mégis szerethető lakóiról. Hazugságaik, vágyaik és gyávaságuk foglyai, miközben elpusztíthatatlan túlélő ösztönnel vészelik át a történelem viharait. Történetünk 1944 és 1956 között játszódik, de a jelenkor olvasói is felismerhetik magukat benne. A völgy fiatal lakói (többnyire nők) mániákusan füstölnek. El akarják hitetni a fenti világgal, hogy falujuk nem egy emberlakta település, hanem egy izzó vulkán. Ezzel szeretnék távol tartani a betolakodókat. Anyagilag és lelkileg is belenyomorodnak az álcázásba, mégsem hagyják abba a rögeszmés füstölést. Amikor már minden fát és bútort tűzre vetettek, személyes emléktárgyaikat, lényegében önmagukat is feláldozzák az eszme oltárán. A Kisasszonyok völgye a céltalanul tébláboló, vágyakozó, önsorsrontó nőkről szól. Olyan férfiakra várnak, akik talán el sem jönnek. De az is lehet, hogy reménybeli férjeik ott élnek a környezetükben, csak ők illúziókat kergetnek, nem pedig konkrét társakat keresnek maguknak. Radosza Sándor, ahogy olvashattuk a Dúlt hitek katedrálisa című regényében is, mosolyogni valóan derűsre tudja festeni a félelmekkel teli való világot.