Könyvünk a katolikus népélet egyik ünnepi időszakához, a szentkutas búcsúkhoz köthető tárgyi emlékekkel, az úgynevezett szentelt vizes korsókkal foglalkozik. Ezek a míves edények, kitüntetett szerepüknél fogva, a népi fazekasság megbecsült darabjai voltak egykor. A búcsújárók, akik a búcsús helyszínek közelébe települt búcsúfiákat árusító kereskedőktől, vagy maguktól az ott árusító fazekasoktól vásárolták meg ezeket a zarándok emlékeket, a búcsújáróhelyeknél található szentkutak, szentforrások vizét, mint szentelményt vihették haza bennük. A katolikus egyház a szent helyekről származó anyagokra (föld, olaj, viasz, víz stb.) gyakorlatilag kegytárgyként tekint.Bálint Sándor a szakrális néprajz jeles kutatója így ír a szentelményekről: „A szentelmények a katolikus egyház által a szentségek mintájára alapított látható jelek, amelyek bizonyos, főleg természetfölötti hatásokat hoznak létre, így segítő malasztot, a bocsánatos bűnök eltörlését, a gonosz szellemek távoltartását, a földi javak védelmét. A szentelmények céljukat tekintve, vagy áldások (benedictio), vagy ördögűzések (exorcizmus), a szerint amint vagy Isten áldását kérik, vagy a gonosz szellem erejének megtörését szolgálják.”