.Szekeres Imre Gyulát már a háború vége után 1945 augusztusában Magyarországon, mint civilt a cséplőgéptől vitte el a szovjet katonai hatóság. Elhurcolták Temesvárra, ahol több levente társával együtt néhány napos „kihallgatás” után tárgyalás nélkül 3 szovjet tisztből álló „hadbíróság” előtt a tolmács kihirdette az ítéletet: 15 év „szovjet munkatáborokban” (Szibériában) letöltendő börtönbüntetésre ítélte a bíróság teljesen ártatlan 18 éves fiatalt. Ugyan így még százakat, és máshol a szovjetek hatókörében tízezrével küldték 15-20-25 évre Szibéria haláltáboraiba magyarokat és más nációt.
Magyarországról a szovjet „hadifogolytáborokba küldött személyek 52 százaléka katona volt, a 48 százaléka pedig válogatás nélkül összefogott polgári személy, nők, férfiak” Palátshy Rezső: Fehér könyv. (Közli Rózsás János Leventesors,.2005 év105,lap)
Mi volt a „bűne” Szekeres Gyulának? Hogy leventeként front elől az ország közepéről nyugatra menekített vállalatát követte Magyarország nyugati határig, itt kapott párhetes katonai kiképzés, amelyen felkészítették a front mögötti harcra is, de soha sem vett rész semmiféle harci cselekményben. Egységével vonulgatott nyugatra Ausztria területén, ahol is egy osztrák gazda fogadta fel gazdaságába, és itt ment fölötte át a front, ahonnan kalandos út után szerencséses hazaérkezett lakóhelyére, Hódmezővásárhelyre 1945. május 14-én.
Ezután 4 hónapra kezdődött élete nagy tragédiája, amikor is augusztus közepén a cséplőgép mellől elhurcolják az oroszok, majd megjárja a poklokat a szibériai Vorkut „haláltáborából” 8 és fél év múlva térhetett haza.
Erről szól ez a különös, kitűnő, jól megirt, izgalmas könyv. Különös, mert bár hasonlatos a többi túlélő memoárjához, mégis más. Magával ragadó őszinteséggel beszél a súlyos, életveszélyes állapotokról, hidegről, az éhezésről, a köztörvényesek halálos terrorjáról, a táboron belüli lopásokról, rablásokról, gyilkosságokról, mert gyilkosság volt az, amikor az utolsó meleg ruhadarabjaiktól, napi élelmüktől fosztották meg a szerencsétlen „politikai” rabokat a tábort terrorizáló orosz köztörvényes bűnöző bandák.
Mégis a könyv minden oldalon átsugárzik valami eredendő emberi tisztesség. Az ártatlanság tudata. Az istenfélő, Istent tisztelő, embertársait szerető szerző krisztusi alázattal tűri a gonoszságokat, a megpróbáltatásokat, és 8 év alatt csak jót tett, ha lehetősége nyílott rá. Ember volt az embertelenségben. Ő is úgy véli ezért segítette haza az Isten. Az olvasó meg azt látja, hogy tisztessége okán került feljebb és feljebb a tábor „ranglétráján” a halálra ítélt páriából előbb megtűrt konyhai takarító majd szakácssegéd, szakács, a háromezres tábor főszakácsa, sőt a jó szándékú táborparancsnok „javaslatára”, parancsára éveken át a tábor nyugalmát biztosító élelmezési „vállalkozó” lesz, miközben soha semmit magának el nem tesz, nem vesz el. Viszont „törvényesen” a tábor 6- 8 magyarjának és más barátainak kisegítő munkaalkalmat teremt a konyhán, melyek révén erejüket, életüket megmentő plusz élelemhez jutottak.
Erről szól a könyv, meg arról, hogy a tisztesség, a tiszta erkölcs, az embertársak tisztelete, szeretete hegyeket mozdíthat, halálra ítéltek ezreinek formázza át, növeli meg életbemaradásuk esélyét.
