A felejtés, a tudatlanság, a gyávaság, a meggondolatlan és hibás politikai döntések ára iszonyatos: Százezrek halála, országcsonkítás, Trianon, szovjet megszállás, negyvenöt évi kommunista diktatúra. Orvos vagyok és író. Írói felelősségemet fölvállalva tárom az olvasók elé a második világháború szörnyűségeit, amit történelmi regényem tizenhat éves főhőse átélni kényszerült, akit e súlyos időkön Istenbe vetett hite, a családja, a barátai és embertársai iránt érzett szeretete segített át, s aki soha nem adta fel a néha csak hajszálon múló túlélés reményét. Kísérjük hát végig őt azon a könyörtelen úton, ami egy idillikus nyári evezés hangulatából, az 1944. évi légitámadások életveszélyén s a náci terror brutalitásán át, Budapest ostromának poklába vezet! Remélem, hogy akik elolvassák ennek a tinédzsernek a történetét, olyan képet kaphatnak erről a korszakról, ami úgy vésődik a szívükbe, hogy életre szóló tanulságul szolgáljon nekik! Szele György

Egy nemzetet nem csak történelme, művészete és kultúrája határoz meg, hanem ételei, azaz kulináris tudománya is. Milyen ételeket eszünk, azok hogyan készülnek, milyen fűszereket használunk, mit és mivel fogyasztunk – tehát a gasztronómia együttesen alkotja mindezt –, nem beszélve a tálalásról.A szerező így foglalja össze konyhaművészetét: „Könyvem megírásánál idegen kútfőket nem használtam, van énnekem ennél sokkal jobb útmutatóm, a saját tapasztalásom. Első férjem ugyanis dúsgazdag földbirtokos volt, nyílt házat és szakácsot tartott. Már akkor érdeklődtem a szakácsművészet iránt, nem elégedtem meg azzal, hogy a különféle jó étkeket csak megízleljem, hanem a készítési módját is megtanultam, amely körülmény engem arra képesített, hogy könyvemet egyedül a magam erejéből írhattam meg.”Jelen kötet az 1896-os „Magyar nemzeti szakácskönyv ezeregy vénnyel és leírással” című kiváló szakácskönyv újra kiadása. A ma már szinte fellelhetetlen gyűjtemény a maga nemében az igazi kuriózumok sorába tartozik.

A népszokások egybegyűjtése, régi óhajtása nemzeti irodalmunknak. A szokások, melyeket itt bemutatunk, nemzetünk szellemének kifejezései. Nyelvben, szokásban él a nemzet – mondja Kővári, s míg a nyelv, nemzeti irodalom művelése, életfeltétel; szintén az a nemzeti szokások ápolása, nemesítése; hazafiúi kötelesség ezeket kutatni, s ha viharok fenyegetik azt, fiatal nemzedéknek emlegetni, hogy öröksége gyanánt tekintse.E gyűjtemény hazánk több és különbféle vidékeiről van kiszemelve. Hol a szokások hívebben megőrizve, vagy bővebben kifejtve gyakoroltattak, ott mi is terjedelmesebben írjuk le azokat; míg az elhagyottakat, vagy eredet nélküliségük miatt nagyjából fennlevőket rövidebben közöljük.E gyűjteményből tanulmányozhatjuk azt is, mint keletkeztek a házasságok, hogy függtek a fiatalok szüleiktől, mily patriarchális élete van a nemzetnek, mily határtalan hatalmat bírt az atya gyermekein, ez úton mint keletkeztek a násznagyságok, a házassági kötésen, leánykiadáson mily hosszasak voltak az alkudozások stb…Réső Ensel SándorA gyűjtemény az 1866-os kiadás hasonmása.

Az utazók számára jó hír, hogy a JEL-KÉP Kiadó Hosszú hétvégék a szomszédban című útikönyvének Abbázia és a napfényes Isztria fejezete immár önálló kiadványként is rendelkezésre áll, és akár egy zsebben is kényelmesen elfér. A látnivalók gondos kiválogatásának köszönhetően az útikönyv megkönnyíti mindazok életét, akiknek nincs idejük arra, hogy napokig kutassanak az interneten vagy több száz oldalas leírásokat böngésszenek végig. A program összeállítását egy háromnapos, részletes útiterv segíti. Horvátország aktuális politikai-gazdasági helyzetéről a könyv végén található rövid összefoglalóból kaphatunk áttekintést.

Kele, a gólya megsebesül, nem tarthat a többiekkel Afrikába. Rémült és gyanakvó, mindenben és mindenkiben ellenséget lát, ám az ember gondjába veszi, és lassan összeszokik a háziállatokkal. Átvészeli a telet, azután ösztöneit felébreszti a tavasz és a nyár. Kele történetét Fekete István, a természeti világ és falusi élet bensőséges ismerője magával ragadóan meséli el az olvasónak. Vadon élő és ősidők óta emberhez szelídült állatok találkozását beszéli el, és megmutatja azt is, hogy az ember a természet egészének szerves részeként él falusi környezetében. A szerző népszerű regényét a Móra Kiadó most felújítva adja közre

*

Az ifjúsági irodalom klasszikus regénye felejthetetlenül ábrázolja Tutajos és Bütyök, azaz Ladó Gyula Lajos és Pondoray Béla nyári vakációját a Balaton vízparadicsomában. Ez a nyár sok mindenre megtanítja a két városi fiút, akik az olvasóval együtt fedezik fel a természetes életmód emberformáló, de néha kegyetlen törvényeit. El lehet mesélni egy nyarat, de egészen sehogy sem lehet elmondani - vallja a szerző; az idő múlhat, a szépség és jóság, a szeretet és az igazság azonban nem múlik el az évszázadokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság... amint a Tüskevár is örök olvasmány marad minden korosztály számára.

A dzogcsen a tibeti buddhizmusban és a bön hagyományban a szellemi megvalósítás legmagasabb ösvénye, amely közvetlenül a végső valóságra irányul, ennek fényében láttatja a világot és mutat rá a megszabadulás lehetőségére, mibenlétére. A jelen kötet két tanulmánya a „buddhista” dzogcsen alaptanításaiba és gyakorlataiba vezeti be az olvasót. Marc-Henri Deroche és Akinori Yasuda írása az abszolút lét és tudat három arculatával (üres Lényeg, világos Természet, akadálytalan Együttérzés) kapcsolatos tanításokat tárgyalja, a nagy 14. századi dzogcsen mester, Longcsen Rabdzsam művei alapján (A három gnózis tanítása a dzogcsenben). Ian A. Baker a tibeti tantrikus buddhizmus és a dzogcsen testiséggel összefüggő jóga-gyakorlatainak történeti kibontakozását és lényegi sajátosságait vizsgálja, a 15. századi bhutáni kincsfeltáró, Orgyen Pema Lingpa „Titkos kulcs a szelekhez és csatornákhoz” című értekezéséből kiindulva (Jóga és testkultúra a vadzsrajána buddhizmusban és a dzogcsenben). A tanulmányok a tudományos és filológiai szempontok mellett kitérnek az emberi test és tudatosság természetével kapcsolatos bölcseleti alapkérdésekre, összefüggésekre is. A felvetett témák árnyaltabb megértését segíti dr. Németh Norbert bevezető tanulmánya, amely a dzogcsen megközelítését a tapasztalás oldaláról mutatja be, olyan fogalmak mentén, mint az „önmagára irányuló éberség” (rigpa), a nemkettősség vagy a kontempláció.

A nyolcadik könyvben Don Juan lenyügöző erejű varázsló történetein keresztül feltárul a varázslás és a mágia igazi értelme.

A 20. század két kiváló néprajzkutatója, Szendrey Zsigmond és fia, Szendrey Ákos páratlanul gazdag életművet hagyott hátra. Összegyűjtötték és feldolgozták a magyar szellemi örökséget. Nevükkel és írásaikkal gyakran találkozunk a két világháború közti magyar néprajzi szakirodalomban, utána egyre kevesebb hivatkozás történik rájuk, ezért ma már a szűk szakmai érdeklődőkön kívül a magyar nagyközönség alig ismeri nevüket. Ritkaság, hogy egy családon belül két kiváló kutató is legyen. Még ritkább, hogy mindketten, apa és fia majdnem ugyanazzal a témakörrel foglalkozzon. Szendrey Ákos (1902–1965) nemcsak kiváló történész és néprajzkutató volt, hanem apjával együtt is kiválóan együtt tudott dolgozni. A fiú tanulmányait a Budapesti Tudományegyetem Közgazdaságtudományi karán végezte, doktorátust a jogi fakultáson 1928-ban szerzett. 1927–1930-ban a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti osztályán, majd a Néprajzi Múzeumban dolgozott. Szendrey Ákos elsősorban mint a magyar néphit és népszokások kutatója vált itthon és külföldön is ismertté, de foglalkozott a népi jogszokásokkal is. Tagányi Károly felhívására kezdte el kutatni a népi jogszokásokat, és 1930-ban a székelység jogszokásairól közölt rövid tanulmányt, később tagja lett a „népi jogszokások és jogi néphagyományok” gyűjtésére alakult munkacsoportnak. Összesen körülbelül 300 tudományos és népszerű tanulmánya jelent meg. Mindkét Szendrey sokrétűen kutatta a magyar néprajzot, és számos tanulmányt írt és jelentetett meg. A legmaradandóbb alkotásuk a néphit- és szokáslexikon, közismertebb nevén a Magyar babonaszótár volt, mely sajnálatos módon kéziratban maradt hosszú éveken, évtizedeken keresztül, és csak most jelenik meg végre nyomtatott formában. A Magyar néphit és népszokás lexikona alapján készült, „babonaszótárként” emlegetett mű csaknem 2500 oldalon 1500 szócikket és 40 000 adatot tartalmaz, és e témakörben a II. világháború végéig feltárt néprajzi gyűjtések kiváló összefoglalója, amely máig értékes dokumentum a magyarság szellemi néprajzának. A Szendrey szerzőpáros 1939-ban jelentette be az Ethnographia folyóirat hasábján, hogy megkezdték a magyar néphitet összefoglaló mű megírását, amely Babonaszótár néven vált ismertté. A szótár elkészítésének szükségességét a szerzők így foglalták össze: „A múzeum feladata nem lehet pusztán csak a tárgyak felgyűjtése, megőrzése és csoportokban való kiállításszerű rendezése, hanem fel kell gyűjtenie és a tárgyakkal kapcsolatban fel kell használnia a hozzájuk fűződő szokás- és babonaanyagot is. Csak így válhat élővé a különben holt tárgyi anyag, ha a nép életében való teljes szerepét is nyilvántartjuk.”

Talán mindenki eljut egyszer oda, hogy megkérdezi önmagától: Ki vagyok én, mi vagyok én? Ehhez többnyire meg kell öregedni, ezért a válasz az önelszámolás formáját ölti, ami rendre így hangzik: HA MEGBECSÜLTED VOLNA AZ ÉLETED, NEM FÉLNÉL MOST A HALÁLTÓL. E félig a mában, félig a régmúltban játszódó mese és valóság elemekből álló könyv első részében történik meg az a mágikus aktus, mely során a kor legnagyobb varázslója egy bűvös pergamenre ráolvassa üzenetét, mellyel jobb belátásra akarja bírni a város felett uralkodó, s a halhatatlanságban reménykedő despotát, ám az megismerkedve az általa szabott feltételekkel, haragjában felszabdalja a pergament és kidobja palotája ablakán. Ám ettől kezdve a varázslatos bőr darabjai immár megsokszorozva közvetítik a szeretet mágikus igéjét. A második részben a város területén egy korunkban folyó ásatás során az előkerülő, a varázslatot azóta is őrző pergamen darabok sorsát követhetjük nyomon, amikor is képességük szembesül hitetlen világunk emberének látás módjával. Ám az eredmény meglepő... Végül a könyv törzséhez csatolt függelékben a csodára fogékony gyermeki lélek megfejti az ősi üzenet értelmét.

.

„Ha megbecsüléssel rácsodálkozunk Kelemen Erzsébetnek – kortárs magyar irodalmunk jeles képviselőjének, többek között József Attila-díjjal kitüntetett alkotóművészének – gazdagon sokoldalú életművére: akkor okvetlenül fel kell figyelnünk ennek a minden műnemben és sokféle műfajban maradandó értékeket teremtő elhivatottságnak és ihletettségnek a rokonszenves összetettségére. Arra a kavargó, forrongó napjainkban olyannyira tiszteletre méltón vonzó természetére, amely a minden irányú nyitottságában – elfogulatlanul és érzékenyen tájékozódó, az univerzális körültekintés korlátlanul érdeklődő attitűdjében – is megőrzi az alkotóerők, a teremtő energiák végső és szilárd alapját: az abszolút szellemi önértékekhez ragaszkodás feltétlen lelki, érzelmi, tudatos erkölcsi késztetését és biztonságát. Ehhez nyújt segítséget az írónő számára mély és hűséges vallásos, keresztény meggyőződése, karakteresen hitelvű, felelősségérzetes nemzeti elkötelezettsége, a folyvást csak hon- és önvédelmi létharcot vívó magyar nép sorskérdései és megmaradásának ügye iránti fogékonysága – religiózus, biblikus alapokon az ősbizalommal „reménylett dolgoknak valósága” (Pál apostol) és eredendő bizonyossága: a profanitásban is ékesen megnyilatkozó szentsége. Egyfajta nemes konzervativizmus és szárnyaló újítás együttes elszántsága és önkifejező bátorsága. Gyönyörködtető változatosság és változatlanság közös gyökerű kibontakoztatása. Az alábbi gyűjteményes összeállítás a Debrecenben élő költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, minősített kutatótanár Kelemen Erzsébet műveinek visszhangjából nyújt bő áttekintő válogatást. Főcíme („A végtelent rajzolom”) a költő egyik logo-mandalájából (Színes betűkkel, in: Napkelte – Vizuális költemények, 2015) származik. Jeles irodalomértők sorakoznak föl – s az ő ismertető, megvilágító, értékelő, ajánló írásaik révén kapunk hiteles képet ennek a sokágú életműnek az általános vonásairól éppúgy, mint az egyes könyvek művészi és értéksajátosságairól.” Bertha Zoltán

Szerző ismerteti a magyar őstörténetet az Ősgeszták tükrében: bár már Anonymus rámutatott Dentu-Magyaria, mint őshaza tényére, ezen elméletet azonban dr. Padányi Viktor és dr. Nagy Sándor dolgozták ki. A magyarság őseinek – szabírok és onogurok – több őshazája, kétnyelvűsége és különböző származása indokolta a Vérszerződés szükségességét, ami mellőzhető lett volna vérrokonok esetében. Stein Aurél szerint a honfoglaló magyarság közigazgatási és katonai szervezete dél-kaukázusi örökség. Árpád népében megvolt a nyugati műveltség asszimilálása a maguk nemzeti egységébe megtartva öröklött politikai szervező érzéküket az új nemzeti egység kialakítására. A Kárpát medencei Honfoglalás nemcsak hadi vállakozás, hanem diplomáciai munka is volt. A Szkítiából származó szabír törzsek (Hétmagyar) és a velük egyenrangú, méltóságú, nemességű és származású Ákus, Bor és Aba nemzetségek Kárpát medencei Honfoglalása a belső, biztonságos helyeken, tetszésűk szerint zajlott le, az onogur törzsek nagyrészt a széli határ-részekre szorultak. – A honfoglaló vezérek élettörténetének és a Pozsonyi csata részletes ismertetésének keretében Sicambria/Ősbuda tárgyalására is sor kerül Jan van Vianen középkori utazó által készített metszet – „Buda vetus sive Alt-Offen nunc in Buderibus” – alapján. Közli a Milléniumi ünnepségekre a dévényi magaslaton állított, a néphit szerinti „Árpád-emlékmű” leírását és annak Trianon utáni lerombolását. A szerző ismerteti továbbá a Bor nemzetség és későbbi kisarjadásának, a Bár nemzetség főbb történelmi személyiségeinek életét, így Bánk bán és Kalán pécsi püspök működését. Nagyszerű drámaírónk, a jogtudós Katona József értette, hogy miért nem büntette meg a király a királyné-gyilkosság aktív részesét, Bánk bánt, mert tudta, hogy egyenrangú felek: „Árpád és Bor vére közt csak Magyarország lehet bíró”. A Bor nemzetség kiválóságai közül megismerheti a T. Olvasó Borbás Vince botanikus professzor és Borbás Gáspár ügyvéd és futballista pályafutását, életművük jelentőségét. Végül három Borbás-család adatgazdái számolnak be családjaik gyökereiről. Az Appendix rész bemutat egy archaikus magyar gyermekdalt, tárgyalja az Ókori hagyományok lenyomatait a magyarságban, végül közli Bobula Ida néhány szófejtését.

A kötetben szereplő interjúk és előadások különböző helyeken és időpontokban hangzottak el, Ezek az adott időpontban aktuális energetikai kérdésekre reflektálnak, s mivel érveim következetesen szakmai és világnézeti álláspontomat tükrözik, elkerülhetetlen ismétléseket tartalmaznak. Ezek közé illesztettem barátaim társulatunknál elhangzott beszédeinek részleteit. A közölt verseim lelki-érzelmi állapotomat illusztrálják. A közlekedő edények hasonlatával szólva, a globál-liberális áradat a társadalom minden szektorát elöntötte. A könyvbe foglalt írások és előadások ennek az energetika területén való érvényesülését elemzik és bírálják. Sajnálattal, szomorúan élem meg, hogy ezt a korszellemet nem tudjuk megváltoztatni, de legalább a hatását fékezni kell, harcunkat az utókornak írásban is dokumentálni erkölcsi kötelességünk. A kötetben igyekeztem tanúsítani, hogy az emberi nemzetség csak isteni szeretet energiák segítségével menthető meg. Hazánk energetikai szempontból is kiszolgáltatott helyzetbe került amit jól mutat, hogy mivel ebben az időszakban itthon csak naperőművek épültek, a hazai villany szükséglet harmadát importból kell biztosítani, ami már nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Létérdekünk az energetikai és „klímavédelmi” kérdésekben a félretájékoztatott lakosság felvilágosítása. Ezért szántam rá magamat ennek az utolsó könyvnek a megírására. Az is motivált, hogy egyre inkább átélem, hogy életgörbémen már lefelé visz az út. Látom ügyeim leépülését, a „szép új világ” kiépülését. Szükségesnek éreztem energetikai munkásságom összefoglaló üzenetét közreadni, amire e könyv címe is utal. Boldog vagyok, hogy még élek, a világ és hazám energetikai helyzetét értem. Mivel a következő nemzedékeket féltem, szolgálni utolsó leheletemig kötelességem. Még most is naponta arra ébredek: hogy hazámért ma mit tehetek?

Prof. Dr. Szakály Sándor, a VERITAS Kutatóintézet Főigazgatója ajánlása: Keszivel Indiába. Nem vagyok India szakértő, de még ismerője sem eme hatalmas területű és egyben a világ második legnépesebb országának. Hallani hallottam róla, olvasni olvastam róla. Járni soha nem jártam ott és a jelek szerint nem is fogok, de olvasva Bándi Kund és Keszi kutya történeteit szinte ott érzem magam. Indiáról korábban a már elhunyt barátaimtól – Sára Sándortól, Wonke Rezsőtől – hallottam sokat és édesapám néhány nappal ezelőtt elhunyt élettársa – Márta néni – lányától és vejétől még többet. Ők is eltöltöttek néhány évet Indiában. Magyar kiküldöttként dolgozott ott Árpi, talán még a szerzővel is összeakadhatott (volna). Amrita Sher-Gil művészete is megfogott, ahogy a róla készített Sára Sándor film is, illetve az ő és a már említett Wonke Rezső ott készített fotói. A „megfogás” most Bándi Kund írásai révén. A novellák írója nem „hivatásos íróember”, de szeret írni. Teszi azt érdeklődést felkeltve az olvasóban és olvasmányosan is. Ezek az olvasmányos írások visznek közelebbre bennünket India világához, a kasztokhoz, a hétköznapokhoz, az európai szemmel nézve érthetetlen dolgokhoz és adnak új ismereteket. Vajon mennyit ismerhetett meg és érthetett meg egy magyar kiküldött Indiából azon néhány esztendő alatt, amíg ott dolgozott? Mit adhatott neki a jövőre nézve a néhány Indiában eltöltött év? Más emberként tért-e vissza Hazájába vagy maradt az, aki volt? Leszek és vagyok, aki voltam? Ezek a kérdések is megfogalmazódtak bennem olvasva Bándi Kund és beszélgetőtársa, a mindre odafigyelő és minden kérdésre választ is adó, Keszi kutya történeteit. Azé a kutyáét, aki egy villamoson véletlenül „kihallgatott” beszélgetést követően lelt új gazdára Bándi Kundban, és lett az angol Cassieből magyar Keszi. Lehet, hogy a hét magyar honfoglaló törzs egyikének nevét viselve, Kőrösi Csoma Sándor nyomába szegődött? Megannyi kérdés, megannyi feltételezés és megannyi új ismeret. Talán röviden így lehetne összefoglalni mindazt, amit a kötet írásainak elolvasása után éreztem. Bízom abban, hogy Önök is így lesznek Tisztelt Olvasók, akiknek jó szívvel ajánlom Bándi Kund és Keszi kutya történeteit, egy varázslatos világról, emberi kapcsolatokról és egyben hazaszeretetről is, mert a hazát lehet távolról is szeretni és visszavágyni oda, a kiküldötti életet pedig olyan kalandnak felfogni, ami nyomot hagy az emberben örök életre, de továbbra is megmarad hű magyarnak.

*

„Egy szerző; két, vagy még több könyv, ez nem ritka, de két szerző és egy könyv, ez már ritkább, de érdekes. Miért jelentett meg két teljesen más hivatást betöltő, más nemű, és más országban élő személy, egy közös könyvet, mi ennek az értelme, a célja? A kérdés logikus, de mindjárt tisztázom.Turcsányi Éva Németországban él, már elég régen. Magyarnak született, az is maradt, kapcsolata az anyaországgal állandó, sőt, az utóbbi években gyakran tartózkodik Budapesten. Az egykori csinos, szép „sztármanöken” később természetes gyógymódok ismerője lett, de mint riporter, magyar rádióadóknak is dolgozik, műsorvezető és szerkesztő. Mellette rendszeresen ír egy magyar magazinba, mint szakértő. Másik szerzőnk dr. Gazdag László közgazdász, nem régen lett nyugdíjas, természetesen tovább dolgozik, ír, hozzászól a napi politika kérdéseihez, vitatkozik és reméli, hogy a világot még mindig meg lehet menteni.És most érkeztem a fenti kérdés megválaszolásához; mi ennek a könyvnek az értelme? Hát kérem - a Világot, ha nem is tudjuk megmenteni, - reméljük, megmenti saját magát- de legalább az emberek mindennapjaiban, kicsinyes, de számukra mégis életbevágó kérdéseiben tudjunk egy parányit segíteni, tanácsot, útba igazítást adni. Legalább annyit, hogy érezzék, nincsenek egyedül, mert még akadnak gondolkodó és jóakaratú emberek, köztük szerzőink is, akik nap mint nap törik a fejüket, hogy Életünk ne örökös aggódásban, félelemben teljen, hanem Harmóniában. Ez a jó szándék, ennek a könyvnek a célja, értelme.A Világ a feje tetejére állt, de nem magától, hanem valakik segítették, hogy ez így történjen. Furcsa, hogy ma már majdnem mindenki tudja, hogy a mai gazdasági és politikai rendszer, nem oldja meg Földünk és az Emberiség legaktuálisabb, legsürgősebb problémáit, de az igyekezet, hogy ezen változtassunk, nagyon gyenge.A pandémia ami ránk tört, most mindent, mindenkit lebénít, de bele nyugodtunk a helyzetbe és birkák módjára tűrjük, hogy mások, az erősek, a mindenhatók, arra vezessék a nyájat, amerre nekik kedvez. Jó lenne, ha egy kicsit magunkhoz térnénk és igyekeznénk saját sorsunkat, a saját kezünkbe venni és a helyi adottságokhoz mérten cselekedni.Ez a könyv lehet, hogy csak egy csepp a tengerben, de sok-sok csepp, végül is megtölti a poharat, az igazság poharát.Turcsányi Éva ír a korona vírusról is, de talán más hangon, mint amit eddig hallottunk. Gazdag László pedig, az ő sokoldalú „polihisztor” gondolkodás módjával, nem csak gazdasági, de filozófiai, és ezoterikus kérdésekről is tárgyal velünk. Olyan valakivel, akinek az érdeklődése széles körű, élmény beszélgetni, de talán maradandóbb, ha olvashatjuk gondolatait.Két szerző, akik véletlenül barátaim is, így talán elfogult vagyok irányukban, ezért bef

.

*

Csiby Károly új könyve a Hargitáról, Csíksomlyóról, a pálos és a ferences rendekről szól, a testi és leki gyógyulásokról, a székelység sorsáról.

Romániában a holokausztnak megvoltak a maga sajátos vonásai, amelyek megkülönböztették attól, ahogyan Európa más részein és a Szovjetunióban semmisítettek meg zsidókat. A „zsidókérdés” megoldása – ahogy Ion Antonescu eufemisztikusan nevezte – Romániában nem is annyira a zsidók mechanikus és módszeres kiirtásán alapult – noha a román és a német hadsereg több mint 45 000 zsidót ölt meg Besszarábiában és Bukovinában 1941 nyarán, a román katonaság pedig körülbelül 5 000-20 000 zsidóval végzett Odesszában ugyanazon év októberében –, hanem inkább az emberek életének és méltóságának a kegyetlen semmibevételén. Ennek ellenére a módszer hatásosnak bizonyult. Radu Ioanid katalogizálja és leírja Antonescunak a zsidók és a romák Romániából való kiűzésére és megsemmisítésére irányuló intézkedéseit. Ugyanakkor arra ösztönzi az olvasót, hogy maga is elemezze a „végső megoldás” Antonescu-féle változatát, amelyre az embertelen bánásmód miatt bekövetkezett halál, valamint az emberi élet iránti érzéketlenség volt jellemző az iparszerű gyilkolás helyett. A zsidó deportáltakat – köztük fiatalokat, öregeket és betegeket – erőltetett menetre kényszerítették a Dnyeszteren túli terület keleti vidékére azzal a szándékkal, hogy a Bug folyón átkelve a németek kezére kerüljenek, a román őrök megölték azokat, akik nem tudtak lépést tartani a menetoszlopokkal, a németek pedig lemészárolták azokat, akik mégis átkeltek. 1941 nyarának végén a németek végül nem voltak hajlandók továbbiakat befogadni, a zsidókat emiatt rögtönzött módon felállított táborokba zsúfolták, ahol megfelelő élelem és egészségügyi ellátás nélkül maradtak. Ezek az intézkedések pecsételték meg az Antonescunak kiszolgáltatott zsidók sorsát. Ioanid könyvének érdekes jellemzője, hogy figyelmet szentel a romáknak, Antonescu elfeledett áldozatainak. A XIX. század második felében történt felszabadításukig rabszolgaként a társadalom peremén éltek egy olyan világban, amelynek saját becsület- és viselkedési kódexei voltak. Bár a zsidók ellen irányuló szervezett tömeges erőszaktól megkímélték őket – a legszörnyűbb példát az 1941. június végi jászvásári pogrom szolgáltatta, amelynek során egyes források szerint akár 13 000 zsidót is lemészároltak –, nem kevésbé megalázó megpróbáltatásokon mentek keresztül, mint a zsidók.

Adománylevelek hat évszázadból

Banzragch Bayar filmrendező 2003-ban alapította meg először a Semoon stúdiót, amely főként tudományos témájú dokumentumfilmekkel foglalkozva az elmúlt időszak alatt mintegy harminc filmet készített el a mongol történelemről, régészetről, kulturális örökségről, és a közelmúltban ezek alapján könyvet írt a kutatási eredményeiről. 2011-től Olaszországba, Franciaországba, Ausztriába, Magyarországra és Romániába is elutazott, ahol a hun Attila hadjáratainak útvonalait járta be, számos történelmi emléket és az emberi kultúra fontos elemeit tárta fel, ahogyan a hunok Belső-Ázsiát elhagyva Eurázsián és a Kaukázuson keresztül eljutottak Európába. Különösen fontos, hogy a mongol vidékről származó örökséget és kultúrát az emberek évszázadok óta megőriztek, az erről készült dokumentumfilm most Hun utódok címmel könyvként kerül az olvasók elé. Ez tulajdonképpen egy jó példa, hogy a küldetés végén elnyerhető a jutalom. Érdekes szokásokra lettem figyelmes a magyar néprajzi adatokat illetően. Én, aki a Khangai-hegység központi részén nőttem fel, gyerekkorom óta játszottam a „madzagot átvevő” játékot, ismertem a negyvenegy kővel való jóslást, más néven a „hovlogo”-t, ezeket a magyarok is ismerik, kő helyett azonban kukoricát és babot használnak. A mongol nomád népek a hegyekben kőhalmokat építenek, ezekre folyamatosan köveket helyeznek, és az arra járók a halmokat a Nap járásával megegyező irányban kerülik meg. Az ősi hun szokás szerint vonalakat, számokat, betűket faragnak a fára, tisztelik a Napot és a Holdat. A magyar és mongol kultúra ezen kívül is sok hasonlóságot mutat, ilyen például a több mint kétezer közös szó. Ezek a tények felébresztettek minket, kutatókat, hogy mélyebben kutassunk, mert a hunok utódai mai napig léteznek, és láthatjuk, hogy Belső-Ázsiából, Mongóliából indultak el, és a mai napig erősen őrzik kulturális örökségüket. Pontosan ezeket az elemeket neveztük „a mongol kultúra távoli jeleinek”, amiről öt évvel ezelőtti 2018-as tanulmányunkban írtunk. Ily módon továbbra is visszatérnek hozzánk a több mint kétezer évvel ezelőtti „mongol kultúra távoli jelei”, amelyek időben és térben távol vannak.