*

A magyar népdal hosszú távra szóló üzenete az Idő nulla körüli tartományában ígérkezik megfejthetőnek. Ha ez igaz, akkor viszont vele kapcsolatban lekell mondanunk az Állatövről is, a Hétbolygó-rendszerről is, mint az értelmezés lehetséges kereteiről. Dehát végülis mit értsünk azon, hogy "az idő nulla körüli tartománya"?

Csallagmitoszi keretek között érfolytatott több évtizedes vizsgálódásaink során még egyetlen olyan irodalmi művel sem találkozhattunk, emyely ennyiféle és ilyen mélységig hatoló vizsgálat során is mindvégig jelesre tudott vizsgázni.

Nagy István művészetének egyedülálló jelentőségét az adja meg, hogy valamennyi rokon felfogású művésztársa közül egyedül őneki sikerült a népművészet sajátos kifejezésmódját maradéktalanul átmenteni a „magas” művészetbe. Elődei és kortársai legfeljebb színező elemként alkalmaztak népi motívumokat képeiken, a paraszti sors ábrázolását pedig még a legjelentősebb alföldi mesterek is kizárólag a klasszikus arányrendszer és térszerkesztés keretei között tudták megvalósítani. Nagy István korszakalkotó újítása nem abban állt, hogy gyökeresen szakított a hagyományos ábrázolásmóddal – ezt nagyobbrészt külföldi példák nyomán számos magyar kortársa megtette már korábban is -, hanem abban, hogy a paraszti életforma sokoldalú megjelenítésére első ízben hívta segítségül a népművészet kifejezéskészletét, s ezt szervesen bele tudta építeni a „nagy művészet” hagyományos formavilágába anélkül, hogy akár a tartalmi, akár a formai oldal rovására engedményeket kellett volna tennie. Zárt, önmagán belül következetes képvilágának térszerkesztése és arányrendszere a népművészetben gyökerezik, és csak végső formái következményeiben rokon kisebb-nagyobb mértékben egyik-másik kortárs festészeti irányzattal, mindenekelőtt az expresszionizmussal és a konstruktivizmussal. Ennek a formavilágnak a kialakítása önmagában is nagy jelentőségű, de páratlanul értékessé avatja az a körülmény, hogy a fejlődés mindvégig törések nélkül, megszakítatlan folyamatossággal ment végbe. Hasonló példát cak a zenében ismerünk: Bartók és Kodály munkásságában.

Jókai ismeri az erkölcsileg magasrendű hős fogalmát, aki a történet elejétől a végéig emberként (és esetünkben magyarként) viselkedik. Ez nem azt jelenti, hogy papírfigurákkal dolgozik, vagy hogy sablonosan jeleníti meg a világot, hanem azt jelenti, hogy akkor még ez a magatartás volt jellemző a magyar emberre. Ezek a legmesszebbmenőbben hiteles típusok. Bármilyen furcsám hangzik, mi, akik ezen a regényen, iilletve Jkain nőttünk föl, a mai napig ezt tartjuk emberi, és ezen belül férfias magatartásnak. Ez nem fikció. Nem csak hogy lehet így élni, hanem az ember csak akkor tudja becsülni magát, ha így él.

*