„Az egykori események távolságtartóbb értékelésével és feldolgozásával azonban óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy minek köszönhető a székelyföldi háború témáját érintő nagyszámú, gyakran kimondottan historizáló jellegű munka? Miért van az, hogy Betegh Miklós visszaemlékezését leszámítva az osztrák-magyar haderő és a civil lakosság közötti éles konfliktusról gyakorlatilag egyik szerző sem tesz említést? Pusztán a «hősi múlt» iránti igény vagy a magyar nemzeti mítoszokban kitüntetett szerepet betöltő Erdéllyel kapcsolatos érzelmi megközelítés zavarta/zavarja a források alapján történő higgadt mérlegelést? Miért van akkor, hogy a partiumi vagy a szórványmagyarsággal kapcsolatban a két háború között alig látott napvilágot? Miért alakult úgy, hogy 1990 után született, a magyar-román kapcsolatokat (is) vizsgáló történeti publikációk egy része «vitairat» jellegű, holott ez nem vagy kevésbé jellemző a többi utódállammal kapcsolatos történeti kérdéseket tárgyaló magyar munkákra? Lehet, hogy a Székelyföld néven emlegetett romániai magyar enklávé léte a XX. században éppúgy elfogadhatatlan volt a magyar közvélemény és a véleményformálók egy része számára, mint az azt megelőző évtizedekben a románoknak a Kárpátok általi «kettészakítottsága»? Ha igen, akkor az 1916. évi székelyföldi háború és menekülthullám elemző feltárása, az események forrásainak erős kritikai szemlélete, illetve a korábban erről született történeti munkák értékelése és értelmezése igencsak indokoltnak tűnik. Csak kellő türelem kell a források összevetéséből kibontakozó képpel való higgadt szembenézéshez.”

Párizsban vagyunk, mindeki beszállásolt, és kézbe kapta a következő napok történéseinek az eligazítóját. 1919. január 18-án Raymond Poincaré Franciaország elnöke (és csupán a rend kedvéért: Take Iondescu évfolyamtársa a párizsi egyetem jogi karán) a Palais de Versailles tükörtermében megnyitotta a békekonferenciát, amelynek rendeznie kellett a világ és benne Európa összekuszált dolgait a végkimerülésig kinyúlt háború után. Az összehívás szándéka szerint a rendezés elvei a legőszintébben demokratikusak, ami meghatározója a teljesen új alapokra építő nemzetközi világrendnek.