A legtöbb nép történelme során átélt olyan nemzetformáló eseményt, amely önazonosulása szempontjából örökre kitörölhetetlenné vált. Az idő múlásával ezek a történések a nép tudatában szakrális jelképeket keltenek életre. A magyarság számára ilyen VERECKE. E szó hallatán minden magyar ember ugyanarra gondol, és azonnal a HONFOGLALÁSSAL társítja.A honfoglalók főserege Árpád vezetésével a Beszkidek Vereckei-hágóján kelt át és lelt új hazára. A honfoglalás kapujának is nevezett hágó és alatta a Latorca völgye – a Vereckei-szoros – Kárpátalja történelmi pátosszal telített, gyönyörűséges vidéke. Ha felkapaszkodunk a Vereckei-hágóra nemcsak a Kárpátok friss fuvallata érint meg bennünket, nemcsak azt látjuk miként ölelkeznek a hegyek és völgyek ölén a lombok, a patakok vizének pezsgő habjai, nemcsak a hangulatos faházak, fatemplomok mesevilágába képzeljük bele magunkat, hanem egy pillanatra átéljük Árpád és honfoglaló népének értünk is megtett, könnyűnek egyáltalán nem nevezhető útját. A honfoglalás emlékét őrző bércek között, a történelmet formáló események színhelyén szívünk hevesebben kezd verni, és olyan érzés kerít hatalmába minden magyar embert, amely egyszerre jelenti a honfoglalást, Árpádot, őseinket és hányatott történelmünket.Sajnos azonban nem mindenki tudja, a valóságban mi is rejtőzik a honfoglalás jelképévé vált „Verecke” mögött, nem mindenki ismeri az ott emelt emlékművek állításának körülményeit, azok nemzetünkhöz hasonló sorstragédiáját és meglepően kedvező feltámadásukat. Ezért szeretnénk földrajzi és történelmi aspektusból bemutatni a Kárpátok azon szegletét, melynek ékköve a honfoglalás szimbóluma.

Kárpátalja. Tekintsünk végig ezen a tájon, és érzékelhetjük, igazi csodavilág. A Kárpátok bérceinek friss fuvallata, a kristálytisztavizű, rohanó patakok csobogása nemzetünk történelmének legmeghatározóbb korszakát idézi: a honfoglalást. De nemcsak a honfoglalást! A törökvilág által szétszakított ország egyesítésére tett legnemesebb törekvés - a kuruc kor dicsőségét hirdeti itt még ma is minden hegy és szikla, csermely és folyó, fa és bokor. Úgy tartják, Magyarország évszázadokon át Európa keleti védőbástyája volt. Kárpátaljára - a védőbástya eme északkeleti szegletére mindez többszörösen is igaz. A mindenkori támadók, a hazára és Európára törő ellenség legvéresebb rohamait - az első csapást kellett saját testével felfognia. A különböző hódítók felégették településeit, lemészárolták lakóit, rabságba döntötték népét, elrabolták természeti kincseit és javait. A "hadak és vizek járása után" azonban elpusztíthatatlan, szívós lakóinak hitéből mindig újjáépült. A megszámlálhatatlan pusztítás után épen maradt, s egykorvolt szépségüket sokszor már csak részleteikben sejtető ódon várak, kastélyok kőfalai és legendavilága az évszázadok súlya alatt görnyedve próbálnak gátat vetni a feledés homályának. Vajh, ha a kövek beszélni tudnának! A várfalak kövei bizonyosan megszólalnának, és mesélnének a mai kor emberének azokról a letűnt korokról, a dicsőséges és olykor balsorstól vezérelt időkről, melyek során a csatazajtól hangos várak a nemzeti fennmaradás öntudatos bástyái voltak. De sajnos a kövek némák! Ezért próbáljuk meg a lehetetlent, helyettük megszólalni, elmondani üzenetüket és közreadni a vidék várainak, kastélyainak, kúriáinak, palotáinak históriáját.