Már hajnalodik, mikor a különvonat, mely államférfiakat, politikusokat és újságírókat visz a kolozsvári ünnepre, megáll a történelmi Erdély területén, hogy - Nagyvárad után először - megpihenjen, mielőtt nekivág az útnak, mely néhány óra múltán elvezeti Erdély fővárosába. Kolozsvárra utazunk, s mintha csak e hajnali pillanatban érzékelnők teljesen és először ennek az útnak valóságát.Márai először 1940-ben utazik Erdélybe, rögtön a második bécsi döntést követő napokban. Élete során kevés esemény hozza ki belőle olyan szemmel láthatóan az érzelmeket, mint Erdély visszatérése. Mindez nem pusztán a felemás igazságtételnek köszönhető, hanem a felfedezés feletti örömnek is. Különösen igaz ez ,,székely" körútjaira, amikor csak hírből, könyvből ismert tájakat látogat végig, és vonzó szellemiséggel, élő és elhunyt alkotók életművével találkozik.

A Szindbád hazamegy, amellett, hogy Márai pályájának csúcsteljesítményei közé tartozik, minden bizonnyal a Krúdy Gyula életéről és művészetéről valaha írt legérzékenyebb, stílusát és gondolatvilágát a legpontosabban megragadó és továbbértelmező alkotás. Megírásának tervéről - ezzel összefüggésben pedig a példaképhez fűződő viszonyáról - Márai már 1933-ban, Krúdy halála másnapján megjelent nekrológjában említést tett: "Krúdyról összeszedtem mindent, amit tudni lehet felőle, pincéreket és kártyásokat faggattam ki felőle, kritikusokat, nőket és lump pajtásokat. Izgatott ez a csoda, ez a megfejthetetlen titok, egy író titka, aki nem csinált hibát. Életem legnagyobb kitüntetésének tartom a ritka órákat, melyeket társaságában tölthettem. Egyszer meg akarom írni, amit tudok és sejtek felőle. Ezt meg is ígértem neki, s ő szavamat vette."

Olyasféle ez a könyv, mint a régi füves könyvek, amelyek egyszerű példákkal akartak felelni a kérdésekre, mit is kell tenni, ha valakinek a szíve fáj, vagy elhagyta Isten. Nem eszmékről és hősökről beszél, hanem arról, aminek köze van az emberhez. Írója tanulva akarja tanítani embertársait, tanulva a régiektől, a könyvekből, azokon keresztül az emberi szívből, az égi jelekből. Elemi ismereteket kíván közvetíteni ez emberi élet alapigazságait illetően. Márai Sándor 1943-ban írott művét Epiktétosznak, kedves Marcus Aureliusának, Montaigne-nak és valamennyi sztoikusnak ajánlja, akiktől a hatalomról, a jókedvről, a félelemmentes életről tanult.

*

Párizsba nem akkor érkezik meg az ember, mikor leszáll az állomáson, sem pedig, mikor megfájdul nyaka a Louvre-ban, s beáll szemei mögött az a megalázó képtárémelygés, mely a civilizáció egyik legutálatosabb kísérő tünete. Egy kissé megérkezik, mikor rágyújt az első cigarettára. Mikor először megy néhány lépést egy nő után. Mikor a pincér először teszi egy vendéglőben eléje az étlapot.Márai Sándort élethosszig tartó, ellentmondásos kapcsolat fűzte Párizshoz. Fiatalkorában öt évet élt itt, majd többször is visszatért a francia fővárosba. Nagy hatással volt rá a város szellemisége, ugyanakkor kritikusan figyelte, hogy minden nyitottsága ellenére sem fogadja be az idegeneket. Itt vált újságíróvá; Párizs cikkeket, majd regényeket inspirált. Könyvünkben ezekből a hol szeretetteljes, hol aggódó vagy éppen ostorozó és kiábrándult hangú szövegekből válogattunk.

Márai az egységes, az egyetlen kultúra tudatában él, lényegében minden értéket átszármaztat az egyetemes európai polgári kultúra önkörébe, illetve minden érték alárendelt hierarchikus viszonyba kerül ezzel a körrel, sőt az író esztétikai ízlése minden késő modern fejleményt elhárít. Ugyanakkor a mindennemű diktatúrákkal, totális háborúval szétesett Európa-képzettel szemben a nemzeti meghasonlást látja a legnagyobb tragédiának, amelyben a szellem elveszíti szükséges kollektív közegét. A mindig csonkán idézett aforizma szerint az ,,alanyban-állítmányban" gondolkodó író kötelessége Márainál ekkor is, korábban és később is a nemzet (a nemzeti liberalizmus szellemi) fogalmához kötődik.

Mágián a köznyelv leginkább varázslatot ért, míg az antropológia afféle ősi, a tudományos logikától eltérő szervezőelveket követő gondolkodási formát. Márai könyvére ezek egyike sem igaz maradéktalanul. Hőseinek életében persze rendre előfordulnak váratlan események, a szereplőkkel nemegyszer játszik a sors szeszélye, vagy éppen megigézi őket egy-egy különleges történés, magával ragadja őket valami ritka élmény - ám szigorúan vett csoda, tudományosan nem magyarázható varázslat csak elvétve fordul elő a kötet novelláiban. A szereplők gyakran visszatérő tapasztalata, hogy nem értik a körülöttük történő események összejátszását, mások tetteinek mozgatórugóit vagy akár saját reakcióikat s érzéseiket - ennek ellenére nem rajzolódik ki a világot vezérlő rejtett, észszerűen nem megokolható hatóerők egységes rendszere, azaz nem ölt alakot valamiféle mágikus világmagyarázat sem. Mindettől azonban Márai írásai nem lesznek kevesebbek, nem lesznek szegényebbek. Azért nem lelni bennük varázslatos világra, mert e novellák nem eltávolítanak az élettől, hanem visszafordítanak hozzá. Nem a vigasz csalóka reményével hitegetnek, hanem az élet eleven valóságával való szembenézésre hívnak.

*

"Nem elég szeretni valakit. Bátran kell szeretni. Úgy kell szeretni, hogy tolvaj vagy szándék, vagy törvény, isteni vagy világi törvény ne tehessen e szerelem ellen semmit." Az 1939-ben írt kitűnő regény egy beteljesületlen szerelem története. A mindig fellegekben élő, jellemgyenge, de szeretni valóan kedves Lajos és Eszter húsz esztendővel korábban bontakozott szerelmét rombolta szét, amikor a férfi Eszter nővérét, Vilmát vette feleségül. Felesége halála után, gyermekeivel látogatóba érkezik az asszonyhoz, aki még mindig szereti. A találkozás oka igencsak prózai: Lajos, aki már mindenétől megfosztotta Esztert, most végső menedékét készül "elrabolni", a családi otthon eladására kéri. Eszter ekkor tudja meg, hogy a férfi nősülése előtt végső elkeseredésében levelekben könyörgött Eszternek, hogy szökjenek meg együtt, mert szüksége van rá. Eszter azonban sohasem kapta meg a leveleket..