A magyar pálosok fehérruhás rendje hétszáz esztendőn át összenőtt a magyar történettel, mely az egyetlen magyar alapítású rend volt. Eredete, fejlődése, fénykora, bukása, azaz helyesebben gonosz elnyomása, a magyar nép változó sorsának mintegy tükörképe. Egyben mégis különbözik tőle. Lassú haldoklása és a rend ügyének kínos vergődése már nem magyar vonás. Százötven év óta jár a szellő a nagy sírbolt fölött, melybe belelökték. Csendes békeévek, rettentő háborúk, véres forradalmak, pusztító orkánok zúgtak el felette. Megmozgatták a sírbolt lapját is. De a halott nem ébredt életre. Pedig úgy kívánták! A magyar géniusz fennkölt virágára és egyetlen magyar eredetű férfi szerzetünkre mindig szükségünk volt. Fényben és békében, erőben és hatalomban egy ilyen szervezet a nemzet ereje, féke és szabálya, a bú, a bánat és a szenvedések éveiben pedig a nemzet támasza, vigasza, reménye. Ma ezt fokozottan érezzük mindnyájan, mikor a fájdalmak és a szenvedések fojtó hullámai ajkainkig érnek.