Merészségnek látszik a könyvnek címet adó két népet kapcsolatba hozni…Történetírásunk jelenlegi leszűrt eredményei közt újdonságként hangzik. A valóság az, hogy külföldi kutatók többet foglalkoztak ezzel a kérdéssel, mint a magyar történészek. Igaz, írásos emlékek csak szórványosan, bizonytalanul irányíthatták a közel két évszázada megindult őskutatóinkat. A régészet azonban a kutatóásók fordulatai nyomán egyre másra kénytelen olyan jelenségeket megállapítani, amelyek eddigi történeti szemléletünket bizonytalanná teszi, sőt sokszor megdönti. Így múlnak el az elévült „nomád hordák”, a „gyűjtögető életen vegetáló”, „putrilakó ősök” torzképei, bár sokszor a hivatalos és egyben dogmatikusan vaskalapos rétege történészeinknek, még mindig az öröklött sablonokban gondolkodik, sokszor még az egyetemi katedrák magasában is, elvetve minden fejlődési folyamatot. ne említsünk neveket. Már a régi latinok is vallották, hogy: „Nomina sunt odiosa”! Inkább forduljunk azok felé a bátrak felé, akik le merték írni a szokatlant, az újat és nem félnek a „szakemberi mosolytól”. E tekintetben valljuk Fettich Nándor megszívlelendő és biztosságot sugárzó szavait, amelyeket eme kötet egyik legmerészebb tanulmányának írójához, Szepessy Gézához intézett levélileg: „Tökéletes elmélet nincsen. Amit képességeid szerint feltárni tudtál, azért vállalnod kell a felelősséget és ez sohasem volt könnyű. Viták nélkül azonban nincs fejlődés. a Te hibádat csak akkor lehet kijavítani, ha leírtad. Ne félj! Akinek ellensége nincs, annak barátja sincs…” A tételek le vannak írva. Soron következik tehát azok bírálata és kiértékelése. Ez a bírálat és kiértékelés azonban csak pozitív és jó szándékú lehet.