A könyv 160 oldalon taglalja az 1652-ben, tehát 370 évvel ezelőtt lezajlott dicső Vezekényi csata előzményeit, vérveszteségeit és hatását a galántai Esterházy família felemelkedéséhez. A könyvhöz Ft. Mons. Orosch János nagyszombati érsek írt ajánlást, az előszó Jánokiné Újváry Zsuzsanna történész munkája. A könyv keményborítású, A4-es formátumú, 75 színes és fekete-fehér, az eseményhez vonatkozó képpel. Tartalmazza Markup Béla szobrászművész alkotta emlékmű korabeli fényképeit is, valamint a csatáról való felvidéki megemlékezésekről készült fotókat. A könyv borítóját a térség szülöttje, a tehetséges fiatal művész, Földessy Rita készítette, hátlapján Földessy László, a könyv recenzensének méltatása olvasható. A könyv bemutatója a 93. Ünnepi Könyvhéten volt Budapesten. A Vezekényi csatában alig ezer magyar harcos vett részt, akik mégis megfutamították a több mint négyszeres túlerőben lévő török sereget. A győzelemért azonban nagy árat kellett fizetniük, az Esterházy nemzetség négy ifjú sarja – László, Ferenc, Tamás és Gáspár – számára halállal végződött az összecsapás. Ezt követően tudatosult a családban, hogy történelmi küldetésük van Magyarhonban. Ahogy a szerző fogalmaz, ez még akkor is igaz, ha az utókor néhányukat azzal vádolja, hogy néhányan „rossz” oldalra álltak, kiszolgálták a magyarok legnagyobb ellenségét, a Habsburg-udvart, és labancokká lettek. A történelmi igazság azonban az, hogy többségük az elfoglalt társadalmi helyzetükhöz képest, mindig a hazájukat szolgálta. Az Esterházyak ősatyja, Miklós nádor államférfiúi tehetségéhez nem férhet kétség, magyarságához pedig még inkább nem, hiszen még végrendeletében is arra inti utódait, hogy magyar házastársat válasszanak maguknak – emlékeztet a szerző. Esterházy Miklós fiához, Lászlóhoz valóban a következő intelmeket intézi: „...idegen nemzetben nem akarom, hogy öltözzék, nem a más nemzetségekhez való idegenségből, avagy azoknak megvetéséért, hanem az idegen erkölcsöknek összeelegyítésének eltávoztatásáért, aki igen ritkán hoz jót […] Hanem ha valamivel alsóbb rend lészen is magánál az, vegye maga nemzetét.” „Bár megszívlelnék mindezt századunk ifjú magyarjai, ilyen tanácsokat azonban már senkitől nem kapnak” – fogalmaz a könyv írója, majd felsorakoztatja az Esterházyak sokaságát, akik véráldozatot is hoztak nemzetük, hazájuk, őseiktől örökölt hitük és kultúrájuk megvédése érdekében. A könyv zárszavában leírt drámai szavak meg kimondottan a mai nemzedékhez szólnak: A Vezekényi csatában elesett négy Esterházy hősként vonult be a nemzeti történelmünkbe, és a hősök nem halnak meg! 370 évvel a csata után itt élnek velünk és közöttünk. Ha ilyen hősök nemzeti történelmünkben nem lettek volna, akkor mi sem vagyunk itt ma! Az emberi optimizmus azt diktálja, hogy gyerekeink, unokáink soha ne éljék meg a háborút. Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy gondtalan jövőben lesz részük. Az emberiség előző történelmi fejlődéséből két dologról teljesen bizonyosak lehetünk: az emberek sajnos mindig viseltek háborúkat és ezeket csak akkor élték túl, ha voltak hősök, akik feláldozták életüket az igaz és nemes célokért. A Vezekényi csatában elesett négy ifjú Esterházy ilyen hősök közé tartozik.