A 160 éve született Ambrus Zoltán, bár hűséges olvasói mindig voltak, mégsem tartozik a közismert szerzők közé. Pedig Midas király című művészregénye, novelláinak, kisregényeinek világa és főleg alakjainak lélekábrázolása új hangot hozott az első világháború előtti évtizedek magyar irodalmába. Írásainak jelentős része azonban, a kor más alkotóihoz hasonlóan, a napisajtóban jelent meg először, a pillanat aktualitása mellett azon túllépő gondolati értékeket is hordozva. E kötet cikkeit is budapesti napilapokban és a Nyugatban közölte, s most, korábbi megjelenésük után több mint száz évvel olvashatók először összegyűjtve. Az 1914 nyarán a balkáni fronttal kirobbant és ősszel általánossá vált világháborúnak már a mozgósítások alatt jelentős irodalma támadt. Ambrus viszont nem vállalta sem a lelkesítést, sem a buzdítást, és ahogy korábban, úgy most sem csatlakozott egyetlen politikai párthoz vagy irányzathoz sem. Csak 1914 novemberétől, amikor a sajtó első nagy lendülete a hadiesemények hatására erejét vesztette, kezdte meg hetente, kéthetente aktuális jegyzeteinek sorozatát. Ezek között azonban egy sem akad, amelyben akár csak néhány szó is esne a lövészárkok gyilkos valóságáról; ő a hátországok terheiről és gyötrelmeiről, megerőszakolt és kihasznált nőkről, árván maradt gyermekekről, elvakult politikusokról és cinikus értelmiségiekről írt keserű, kiábrándult és ironikus sorokban. Minden jegyzetének középpontjában kimondva-kimondatlanul a hatalom és a propaganda kritikája áll, ez teszi különösen aktuálissá és időtlenné ezeket a bátor írásokat.