„Ka­lo­ta­szeg tör­té­ne­ti nép­raj­zi táj Bánffyhunyad kör­nyé­kén (Fel­szeg), Bánffyhunyad és Ko­lozs­vár kö­zött a mű­út, ill. a vas­út­vo­nal men­tén (Kő­rös­fő­től ke­let­re: Al­szeg). 39 fa­lu­já­ban ma­gyar, rész­ben ma­gyar és ro­mán pa­raszt­em­be­rek lak­nak. Vi­se­le­te, hím­zé­se, fa­fa­ra­gá­sa, majd nép­ze­né­je és tán­cai sor­ra is­mert­té vál­tak Gyarmathy Zsigáné, Malonyai De­zső, Bar­tók Bé­la és Ko­dály Zol­tán jó­vol­tá­ból. Hi­e­del­me­ik­ről is ol­vas­ha­tunk az Ethnographia cí­mű fo­lyó­irat­ban, nép­me­sé­ik azon­ban hosszú időn ke­resz­tül alig vol­tak is­mer­tek – írja az 1943-as kötetek bevezetőjében az akkor még diák Kovács Ágnes, majd így folytatja: – Ez kész­tet­te Ortutay Gyu­lát ar­ra, hogy ta­nít­vá­nya­it, Kresz Má­ri­át és en­gem el­küld­jön Ka­lo­ta­szeg­re jó me­se­mon­dó­kat ke­res­ni az Új ma­gyar nép­köl­té­si gyűj­te­mény so­ro­za­ta szá­má­ra.” A fiatal folklórkutatót Ketesdre irányítják, és az ott elvégzett munka eredményeként két kötet jelenik meg. A háborús viszonyok között néhány száz példány kerül ki a nyomdából, mely a mindmáig legszakszerűbben felgyűjtött és publikált kalotaszegi népmesekorpusz. Közel 45 év múlva lát napvilágot egy szűkebb gyűjtemény, immár a nagyközönségre való tekintettel, „emészthetőbben”, vagyis nem fonetikus átírásban, csak néhány jellegzetes ejtésmódot megőrizve (ízés), illetve a tájszavak magyarázatával. Ezen az úton kíván továbbhaladni a mostani kötet, mely immár hatvan év múltával kívánja „hazatelepíteni” a kalotaszegi meséket olvasmányosabb, nem csak a szűk szakma által elfogadható formában, kalotaszegi varrottasokkal illusztrálva.