Nem vagyok elégedett az életemmel. Dühös, mérges vagyok. Haragszom a világra. Könyvem első részében megírtam haragvásaimat, szerelmeimet, otthonkereséseimet. Családom, válásaim, gyerekeim, életem fontosabb történeteit Magyar János bőrébe bújva mondom el. Fölvillantom nagyszüleink, szüleink, önmagunk, gyerekeink és unokáink életét, múltunkat és jelenünket. Szükségünk van közös reménységünkre. A jóság és a szeretet karácsonyi fényében tisztán látjuk, hogy tőlünk függ Magyarország lelkiállapota, gyerekeink boldogabb jövője. Oly sok viszály helyett családjaink gyógyulását kell választanunk és segítenünk. Legnagyobb értékeimet apámtól és anyámtól kaptam. Fiatal koromban az Olvasó Munkás Klub volt szellemi otthonom. Tamási Lajost szellemi apámnak tekintettem, Varga Domokost Dombi bátyámnak szólítottam. Példaadóimról kötetem második részében szólok (Költők, szellemi apáim) Jó szakmunkás válhatott volna belőlem Tamási nélkül is, de a fejemet nem fölemelve hordanám, hanem lehajtva, szomorúan, mint a nehéz sorsúak közül oly sokan, akik sokkal békésebb és boldogabb életet érdemelnének. Széchenyi óta tudjuk, hogy milyen fontos a nemzet számára a "kiművelt emberfők sokasága". A forradalom családi fészkei voltak a '48-as olvasókörök, az egész országban. Kassák Lajos, Veres Péter és Németh László abban egyetértett, hogy a nép szellemi állapotától függ a nemzet emelkedése. Tamási Lajossal mi a magyar kultúra gazdagodásának lehetőségét a munkásművelődésben, a munkások cselekvő részvételében láttuk. Az anyag gyermekei ezért találkoztak rendszeresen a szellem gyermekeivel. Csepelt második szülőföldemnek tekintem. A könyv harmadik részében összefoglalom költői, írói, könyvkiadói pályám, életem.

"A magyar irodalom a nemzet lelkiismerete, emlékezete és várakozása volt mindenkor. Költészetünk egy-egy tiszta csúcsa a magyar nép egy-egy tiszta álma, közös reménye, vágyakozása. A magyar költészet fényében a nemzet nagynak, tisztának, szabadnak akarta látni önmagát. A pesti utcákon tüntetők, a vérző diákok és munkások legigazabb álmunkat álmodták 1956-ban: függetlenségünket, szabadságunkat, emberi méltóságunkat. A történelem nagy pillanata az, mikor a nép megelőzi vezetőit, megelőzi költőit is. Ledobja sorsa terheit, megmutatja igazi erejét, világraszóló győzelemre tör. Szabad és boldog akar lenni, előbb csak érzi, de már tudja is, hogy e küzdelemben még a vereség is magasztos. Így történt népünkkel 1956-ban. A nép után a költők ébredtek legkorábban, s költeményekben próbáltuk őrizni a vereséget szenvedettek becsületét. Hervadhatatlan virágok csokra a magyar költészet, s benne Tamási Lajosé. Történelmünk legszentebb pillanatai valóban a nemzet közös ihletéből és közös vállalkozásából fakadtak. Minden nagy költészet győzelem a halálon. Győzelmünk akkor lehet termékenyebb, ha költészetünk, Tamási Lajos költészete is termékeny talajra hull, s ahogy távolodunk az időben a hajdani eseményektől, úgy válik egyre világosabbá: Tamási a nép nevében emelte fel szavát nemcsak október 23-án, hanem a leverettetést követő évtizedekben is.A kötet verseit két fejezetnyi próza követi: 1. Tiszteletadás pályatársak, tanítványok főhajtása a költő előtt; 2. Tamási Lajos költészetének irodalomtörténeti jelentőségéről G. Komoróczy Emőke tanulmánya: Nincs sehol megoldás, csupán a vállalt sorsban. Készült az 1956-os emlékbizottság támogatásával."

x

A vörös holokauszt még ma is tabu. Be van seperve valahová egy hatalmas szőnyeg alá. Csak egy nevet ismer vagy emleget a világ az emberiség hóhérai közül: Hitlerét. S a Lein, Sztálin és Trockíj bűne, a Bérija és Blohin bűne, az emberislg eme hóhérainak bűne nem bűn. Vagy Kun Béláék és Szamuely Tiborok, a Rákosi Mátyások és Kádár Jánosok, a Gh. Gheorghiu-Dejek, Honeckerek és a többi kommunista bűnöző bűne sem bűn.

A baj ott kezdődik - mondja az elkoptatott régi vicc -, mikor az ember halva születik. Az író akkor születik halva, ha azt hiszi magáról: ő tud írni. Ez a könyv az élveszületőknek szól, akik velem együtt vallják: van még mit tanulniuk. Utat nekem is - és mindnyájunknak - főként az írásművészet nagyjai mutatnak, Mikes Kelementől Móricz Zsigmondig, Lev Tolsztojtól Albert Camusig, Arany Jánostól Pilinszky Jánosig. Még ha mi nem is jutunk el soha az ő mélységeikbe és magasságaikba. Íróiskolánk - amelynek különben tanárok és diákok, újságírók és más betűvetők is jó hasznát vehetik - tőlük ellesett tanulságokkal van teli. Emellett a magam jóval szerényebb tollforgatói pályájának a tapasztalatai sem hiányoznak belőle. Mindebbe azonban nem kell izzadva, nyögve ásnia bele magát bárkinek. Olyan iskola ez, ahol inkább vidám beszélgetés folyik. No, nem lefetyelés. Nem olcsó duma. Ide csak annak érdemes jönnie, aki az eleven eszmecseréből, a fel-felszikrázó gondolatokból okulni is akar: hogyan adhatná át ő is minél elevenebben, szikrázóbban a maga eszméit, gondolatait, szíve sejtelmeit-sugallatait. Nehogy Arany János szavai teljenek be rajta is:Össze nem áll, hiába fúrsz, faragsz, Majd itt bicsaklik félre, majd amott, És kárba vesz a sok becses robot, Mellyel, ha méltóbb helyre áldozád, Megkapálhattad vón` kukoricád.

Ma már nyíltan bevallhatom, hogy a Kutyafülűek, amelyet a fanyar humoráért becsülnek sokan, halni hurcolt életek nyögéseinek, nyöszörgéseinek hallatán fogant a budapesti Gyűjtőfogház úgynevezett Kisfogházában. Rövid kis kezdőfejezetét még szabadlábon írtam ugyan, valamikor 1956 nyarán, de magát a könyvet csak két évvel később kezdtem papírra vetni ott, abban az emeletes épületben, amelynek a tövében naponta folytak akkoriban az akasztások. A halálraítéltek néhány földszinti cellában várták sorsuk beteljesedését.

"Van itt egy ház, és benne egy ember, versből van a ház és versből az ember". Versből van a kert is, amely a házat övezi. Ez Benke László új könyvének Édenkertje. A szeretet és a szerelem jelképes forrásvidéke. Évával él itt tiszafák, fenyők, diófák árnyékában, "a szerelem erőterében". Háromdimenziós, négy évszakos, rejtelmekkel teli táj ez, mint az emberi lélek bűnbeesés előtt. Jelenkorunk kihalt játszóterének övezetében, a költészet időtlen és felmérhetetlen terében vagyunk. A költő mindig más és más alakban mutatja meg szerelmesét, örökkön változó Éváját, akit elhalmoz rajongása fényével "a testre és lélekre éhező, szomjazó ember". Szerelmet vall verőfényben, fagyban, hóesésben, hol ironikusan, hol komolykodva: "sütök neki verses rétest, havas almát, piros pöttyös Paradicsomkertünkön át csilingelő patakunkban őrá várnak piros, kék meg zöld halak...". A nő iránti hódolat, a megsemmisítő-kiteljesítő önátadás Benke László költészetében régi téma. A kötetet a Pietász zárja, amely az "örök nőiség archetípusát idézi meg, aki talán megválthatná a férfit, de aki a valóságban szinte sohasem létezik. Mégsem mondhat le arról a férfi, hogy vágyképét újra és újra megalkossa" - írta Tegnap még volt remény, hogy lesz jövő című monográfiájában Benke László költészetéről G. Komoróczy Emőke. Szerelmeskönyvet tart kezében az olvasó, a költő életpályájának két szívre hangolt dobbanását

Benke Láaszló válogatott versei különös meglepetést tartogatnak azok számára, akik fiatalkora óta figyelemmel kísérik költészetének alakulását

Az írások a budapesti lakhelyek bejárása során sajátos megközelítésben és stílusban idézik meg klasszikus illetve maradandó életművű alkotók alakját, gondolatvilágát (Mikszáth Kálmán, Csolnoky Viktor, és László, Krúdy Gyula, Kassák Lajos, József Attila, Arthur Koestler, Rejtő Jenő, Ottlik Géza, Mándy Iván, Nagy László és mások).

.

.

A hatvanas évtized eleje-közepe, az úgynevezett konszolidáció folyamata azonban buktatókkal terhes: megtévesztően behízelgő is, alattomban elveszejtő is. Mégis az itthonvalók 'önkéntes' küldetése, föladata az 'ahogy lehet' élethelyzeten belül a történelmi láng ápolása.

x