Jókai ismeri az erkölcsileg magasrendű hős fogalmát, aki a történet elejétől a végéig emberként (és esetünkben magyarként) viselkedik. Ez nem azt jelenti, hogy papírfigurákkal dolgozik, vagy hogy sablonosan jeleníti meg a világot, hanem azt jelenti, hogy akkor még ez a magatartás volt jellemző a magyar emberre. Ezek a legmesszebbmenőbben hiteles típusok. Bármilyen furcsám hangzik, mi, akik ezen a regényen, iilletve Jkain nőttünk föl, a mai napig ezt tartjuk emberi, és ezen belül férfias magatartásnak. Ez nem fikció. Nem csak hogy lehet így élni, hanem az ember csak akkor tudja becsülni magát, ha így él.

Régóta vitatéma az Atilla személyével és sorsával foglalkozó tudósok körében: melyik a hitelesebb Atilla-kép? Az, amelyiket a történetírók, vagy az, amelyiket a legendák és mondák egykori szerzői örökítettek ránk? Mert a két kép nem ugyanaz, és nem is egyeztethető össze egykönnyen. Annyi bizonyos, hogy elevenebbnek, hatékonyabbnak az utóbbi, a mondák Atillája bizonyult – a történelmi Atilla halála óta eltelt több mint másfélezer esztendőben. Úgy is mondhatnánk: igazi történelemformáló erővé végülis nem a történelem, hanem a monda Atillája vált az emberlakta világban.Milyen hát ez az Atilla-kép? Első ránézésre áttekinthetetlenül sokszínűnek, sőt kifejezetten zavarosnak, ellentmondásokkal túlterheltnek tűnik, s ráadásul némely megfogalmazásaiban cseppet sem mondható megnyerőnek. Az itáliai szöveges, illetve képzőművészeti jellegű Atilla-ábrázolások például hol szamárfejjel, hol disznóorral ajándékozzák meg a hunok (más változatokban a magyarok) királyát, ugyanakkor különös előszeretettel minősítik ebfajzatnak, erre az állatfajra jellemző fejalkattal, fülekkel – és hátborzongatóan csodálatos pedigrével.

*

A magyar népdal hosszú távra szóló üzenete az Idő nulla körüli tartományában ígérkezik megfejthetőnek. Ha ez igaz, akkor viszont vele kapcsolatban lekell mondanunk az Állatövről is, a Hétbolygó-rendszerről is, mint az értelmezés lehetséges kereteiről. Dehát végülis mit értsünk azon, hogy "az idő nulla körüli tartománya"?

Csallagmitoszi keretek között érfolytatott több évtizedes vizsgálódásaink során még egyetlen olyan irodalmi művel sem találkozhattunk, emyely ennyiféle és ilyen mélységig hatoló vizsgálat során is mindvégig jelesre tudott vizsgázni.

*

Nagy István művészetének egyedülálló jelentőségét az adja meg, hogy valamennyi rokon felfogású művésztársa közül egyedül őneki sikerült a népművészet sajátos kifejezésmódját maradéktalanul átmenteni a „magas” művészetbe. Elődei és kortársai legfeljebb színező elemként alkalmaztak népi motívumokat képeiken, a paraszti sors ábrázolását pedig még a legjelentősebb alföldi mesterek is kizárólag a klasszikus arányrendszer és térszerkesztés keretei között tudták megvalósítani. Nagy István korszakalkotó újítása nem abban állt, hogy gyökeresen szakított a hagyományos ábrázolásmóddal – ezt nagyobbrészt külföldi példák nyomán számos magyar kortársa megtette már korábban is -, hanem abban, hogy a paraszti életforma sokoldalú megjelenítésére első ízben hívta segítségül a népművészet kifejezéskészletét, s ezt szervesen bele tudta építeni a „nagy művészet” hagyományos formavilágába anélkül, hogy akár a tartalmi, akár a formai oldal rovására engedményeket kellett volna tennie. Zárt, önmagán belül következetes képvilágának térszerkesztése és arányrendszere a népművészetben gyökerezik, és csak végső formái következményeiben rokon kisebb-nagyobb mértékben egyik-másik kortárs festészeti irányzattal, mindenekelőtt az expresszionizmussal és a konstruktivizmussal. Ennek a formavilágnak a kialakítása önmagában is nagy jelentőségű, de páratlanul értékessé avatja az a körülmény, hogy a fejlődés mindvégig törések nélkül, megszakítatlan folyamatossággal ment végbe. Hasonló példát cak a zenében ismerünk: Bartók és Kodály munkásságában.

*

*

*

Klerikus és laikus körökben egyre sűrűbben fogalmazódik meg itthon és határaikon túl az a vélekedés, hogy a népmeséinkből kirajzolódó erkölcsi világrend közelebb áll a krisztusi erkölcsiséghez, mint... igen, mint az Ószövetségé. Mintha népmeséink dinamikus — a folyamatos újra-mesélések során mindegyre és mindig alkalomhoz illően újjászülető — teljessége lenne a mi igazi, Jézus Krisztushoz egyenes úton vezető Ótestamentumunk. Nem „szövetség” (mert szövetség csak azonos szinten lévők közt köttethet, márpedig Isten és az ember létezési szintje nem azonos!), hanem Hagyaték. Zsoltáraink pedig az égi és földi Szerelemről egyforma hitelességgel valló magyar népdalok. Balladáink és hősénekeink ugyanebben a szertartási rendben értelemszerűen a női, illetve férfi-minőség keresztútjárását idéznék meg, melyiket-melyiket a maga idő-nagyságrendjében.Új szekta lenne születőben? Szó sincs róla! Csak az első lépéseket tesszük meg „őseink még romlatlan hitélete” felé. Isten segítsen bennünket tovább keskeny és rögös utunkon!