A parkőr és az író-riporter harminc évig járta és fényképezte együtt a pusztát. Amit felmutatnak róla: eddig példa nélkül álló mű, átfogó, elmélyült, intim és gazdag ábrázolása 'az Isten homlokának'. "Századok múltak el, és mi nem tudtuk: mit is birtokolunk tulajdonképpen. Nem hagyta magát egykönnyen felfedezni, azt el kell ismernünk. Új és újabb idők jöttek, de a Hortobágy maradt vadvizekkel, nádasokkal szabdalt, áttekinthetetlen, mozdíthatatlan, meglábalhatatlan birodalomnak. Olykor magányos utazók tűntek fel rajta, és fel-felvillantottak belőle valamit. Közülük a legemlékezetesebb Gvadányi József falusi nótáriusa volt, aki a nyeregkápára akasztott csutorára, és jó lovának négy lábára bízva magát az óriási pusztaságot átszelve óhajtott Pest-Budára feljutni. E nevezetes verses útleírás rímei ráérősen poroszkálnak, mint a nótárius hátasa... ám pazarul, üdén ömlő, zamatos gazdagságát adja a puszta egzotikus életének. Ezen „parlagi poézis" olvasottsága és hihetetlen népszerűsége aztán jócskán felkavarta a „fentebb stílt" képviselő veterán irodalmárok epéjét. így ment ez már akkor is mifelénk... Nem tudtuk, ismétlem, fogalmunk nem volt róla: mi az, amit birtokolunk!? Az ember nem győz ámuldozni: mely könyörtelen brutalitással, a haszoncsikarás ideájától megszállottan, miféle ordas mohósággal igyekeztünk szétbarmolni azt az ősi természetes rendszert, amelynek egyedülvalóságára meglehetősen későn döbbentünk rá. És jött az első nagy háború. Az a riport, amelyet mottóként idéztünk, nem sokkal Trianon után íródott. A haza teste olyan volt akkor, mint egy frissen csonkolt sebesült, akit erős sebláz is perzsel: az 1923-as aszály, amely valósággal kiégette a Hortobágyot. „A kiégett legelőn nyár végén elcsigázott állatok... - írja Móricz. - Van, amelyiket szekeren kell hazavinni. A gulyás számadó Hajas bácsi megszólal: azt mondta ennek a birkának a gazdája, nem kőtök rád, hogy szekeren vitesselek haza, hanem megmondom neked, ahogy az iskolában tanultam: itt élned, halnod kell." Ebben a cikkben bukkan fel „a magyar sorspuszta" megfogalmazás. Idáig jutott az a rendkívüli életerejű táj, amelyet Fazekas Mihály még „áldott Kanahám"-nak, Petőfi Sándor pedig „az Isten homloká"-nak nevezett elragadtatásában. A költők mindig is tisztábban és reálisabban láttak mindent, mint a „józanok" és a „megfontoltak", akik tulajdon korlátaikat erőltetik rá a nemzetre, így paralizálva azt, ami rossz, visszahúzó, és azért veszélyes.