Ha lenne a magyar irodalomban egy Shakespeare-méretű drámaírónk, akkor bizony bőven találna témát a rejtélyes királydrámáihoz a mi történelmünk bonyolult, gyakran homályos eseményeiben is. Azokat ugyanis vagy rosszul, esetleg hiányosan, vagy félreértve ismerjük, s így van ez már a legendás honfoglalónk, Árpád személyével is. Ő ugyan nem volt királyunk, de azért vezető fejedelemként is kimagasló alakja volt nemzetünk korai időszakának, és az ő nevéhez is történelmi rejtélyek sora kapcsolódik. Személyéhez ugyanis nem csupán a honfoglalásnak korfordulót jelentő hatalmas tette, hanem ezt követően a győztes csatáknak egész sorozata is fűződik. A honszerzés nem egyszerűen egy egyedi-egyszeri bevonulást jelentett mai hazánk területére, hanem még hosszadalmas harcok után került csak birtokunkba a teljes Kárpát-medence. A harcok alatt uigyanakkor nem szabad nagyléptékű hadműveleteket értenünk, hiszen éppen az itt megtelepedett, jószerivel rokonnépeknek minősíthető ittlakók általában mindenféle nagyobb fegyveres ellenállás nélkül, a közös ősnek tartott Atilla hun nagykirály örököseinek tartották a Kárpát-medencébe hazát kereső, s a régi/új hazát megtaláló magyarságot. Ezekről a korszakos jelentőségű eseményekről sajnos, korabeli, teljeskörű írott forrással nem rendelkezünk, jószerivel Anonymusnak a megközelítően háromszáz évvel későbbi Gesta Hungarorum-a tekinthető az egyetlennek a máshol fennmaradt töredékek mellett. A Névtelen Krónikás hitelességének a megítélése sokat vitatott kérdés, de most nem is ez Cey-Bert Róbert Gyula legújabb történelmi regényének az alaptémája. A szerző elsősorban a korai lovasnomád népeknek, s azok prototípusának, a hunoknak köztudottan kiváló ismerője, de most nem velük, hanem utódaikkal foglalkozik. Ezúttal a magyar történelemnek egyik meglehetősen homályos eseményével, a honfoglalás korának egyik legnagyobb fegyveres összecsapásával, a 907-es évi pozsonyi csatával néz szembe, s ugyanebbe avatja be most az olvasóit is. Mai szemmel nézve is meglepő, sőt felemelő, hogy elődeink a többszörös túlerővel sikerrel szálltak szembe. A nagy nemzetközi összefogás ellenére is győzelmet hozott számukra a még mindig birtokolt nomád harcmodor és a nyugaton ismeretlen taktika. Nem számolgatni kell tehát az ellenséget, mert a harcok végső kimenetele soha nem a számtan, hanem a hazaszeretettől fűtött lelkesedés eredménye, ahogyan itt is történt.. Valójában e nagyívű történelmi regényben a nemzetközi háttér, a kor nagyhatalmainak, – s ide érthetjük az egyházat is, – egymásközti villongásai, intrikái jelentik a túlsúlyt, s maga a győztes csata szinte epizóddá egyszerűsödik. Ebben a beállításban sokkal jobban megértjük a kor lényegét, nyugat és kelet mindmáig tartó feszültségét, a világi birodalmak és a korabeli egyház egymásközti hatalmi viaskodásait, egyben az összekapaszkodásukat a keletről jött, feltörekvő, fenyegető új erő, a magyarság ellen. Mi magyarok, – közhelyszerűen emlegetett, de igaz állítás, – a vereségeinket jobban számon tartjuk, mint a győzelmeinket. Így söpörtük ki emlékezetünkből a pozsonyi csatát is, pedig joggal lehetnénk erre az egyedülállóan nagy győzelemre büszkék. Ennek eseményeit is annakidején elsősorban a nyugati krónikák őrizték meg, így az úgynevezett harmadik Bajor Évkönyv (a salzburgi Annales Iuvavenses Maximi ), s az ezzel lényegében egykorú – a csata évében, 907-ben keletkezett – Sváb Évkönyv, kisebb részletekben a merseburgi és a weisenburgi évkönyvek, illetve a résztvevők személyére utaló korabeli német egyházi halottaskönyvek és királyi oklevelek. A hézagos korabeli feljegyzések azonban nem jelentenek, mert egyáltalában nem is jelenthetnek akadályt egy olyan, kivételesen kreatív szellemű írónak, egykorvolt napjaink jelenkori nagyszerű krónikásának, mint Cey-Bert Róbert Gyula keletkutatónknak. A tervezett nagyívű történelmi korkép – s most áruljuk a kitűnő szerző távolabbi terveit is, – a magyarság korai korszakának kiemelkedő személyei köré csoportosítja mindazokat az ismereteket, amiket minden magyar iskolásnak kötelező olvasmányként kellene tudnia. A történelmi regényciklus, e szinte példátlan nemzeti trilógia Atilla korával indul, a honfoglaló Árpád legendás győzelmével folytatódik, s talán nem minősül hétköznapi babonának, ha most előre bejelentjük, hogy az államalapító Szent István nagy ellenfelével, egyben rokonával, Koppánnyal ér majd véget. A történelmi gyökereket jelentő hun korszak után, – s a hun elődökhöz a legtöbb közvetlen köze feltehetően a székelységnek van, – a honszerzés, majd a keresztény államalapítás jelenti azt a három nagy állomást, sorsfordító eseményt, ami napjainkig meghatározza a magyarság létét. A regénytrilógia ugyanakkor mindmáig őriz és üzen számunkra egy csaknem örökérvényű tanulságot. Napkeletről érkezett népünket, – s ebbe most beleértjük lehetséges, de joggal annak feltételezhető – eleinket is, mindig egyfajta gyanakvással fogadták Nyugaton. A kezdet kezdetétől idegenkedve nézte a a hunokat, aztán az avarokat, meg a sokféle ótürk-őstörök népet, végezetül a mi őseinket is a magát kulturáltnak, sőt önmagát a többi népnél mindig kulturáltabbnak tartó, másokat finnyásan lekezelő Nyugat, Ugyanez a felemás alapállás meglepően túlélte a viharos évszázadokat, sőt évezredeket, s napjaink – egységesülésre törekvő, a nemzetállamok feletti, azt meghaladó egységet hirdető – Európai Uniójában is sajnos fellelhető. Keletről jöttünk, a korabeli antik nomád népek közül egyedül maradtunk meg, s ez már önmagában is okot adhat a bizalmatlanságra. Nem vagyunk rokonai semmiféle európai nációnak, eredetünk messze távolra mutat, s ez a messzeség nem csupán a tudományban, hanem az európai átlagemberek fejében is megmaradt, egyben bizonytalanságot, tartós bizalmatlanságot sugall. A politika és a tudomány azonban két eltérő műfaj, még akkor is, ha a történettudomány néha nem szakítható el a mulandó érdekeket hajszoló aktuálpolitikától. (Csak zárójelben: még napjaink hazai nemzeti politikusai is időnként beleesnek ebbe a nem mindig bocsánatos bűnbe. Bizakodjunk, hogy idővel majd kigyógyulnak ebből!) Cey-Bert Róbert Gyula, az istenáldotta tehetségű, gördülékeny tollú író korábban, ahogyan már említettem, elsősorban keletkutatóként, a hun történelem kiváló ismerőjeként volt ismert. Most új oldaláról mutatkozott be: bizonyította, hogy a korai magyar történelem korának, s elsősorban annak külhoni forrásainak is avatott kutatója. Korábban valamennyi olvasója úgy tudta, hogy valósággal benne élt az ázsiai, majd az európai hunok életében, s még az esetenként hiányos forrásokat is olyan kiváló beleérző készséggel tudta pótolni, hogy történelmi regényeinek olvasásakor valamennyien éreztük: ha nem így történt, akkor is így és csakis így történhetett. Most ugyanez a benyomásunk erősödött meg és egészült ki azzal, hogy ez most érvényes nem csupán a hunok világára, hanem a honfoglalás utáni magyar korszakra is. Biztos vagyok benne, hogy a trilógia zárókötetének majdani megjelenése után ugyanezt állapíthatjuk meg róla. Fontos történelmi ismeretet kaptunk tőle eddig is, hiányzó tudásunk kiegészült, de ami ezzel szinte egyenértékű: nemzeti érzéseink is megerősödtek. Kívánom, hogy az új történelmi regény minden olvasója ugyanezt érezze, s legyen ismeretekben, emberségben, hazafiasságban gazdagabb a könyv befejezése után. Dr. Bárdi László egyetemi docens a Pécsi Tudományegyetem Ázsia Központjának alapító igazgatója