Három eddigi verseskötetének legjavát gyűjtötte egybe válogatott költeményeinek gyűjteményébe Aczél Géza. A hetvenes évek elején indult költő kezdettől a klasszikus avantgárd, elsősorban Kassák nyomdokait követte, és lényegében mindmáig megmaradt kezdeti versmodelljénél, annál a változatos hosszúságú sorokból álló, hangsúlyozottan 'prózára szerelt', középhosszú versalakzatnál, amelyet teljesen sajátjává alakított. E versek legtöbbjének van valami igen határozott belső magja: egy-egy látványból kibomló reflexiósor, egy-egy gondolatból kiépített esszéfolyam, egy-egy beszélgetésből, önmegszólításból kibontott töprengésláncolat (másnapos freskó; öreg bokréta; lyuk a katedrán; a mánia terjeszkedése; andrej tarhanov vogul költővel és taiszja szeburova osztják újságírónővel beszélgetünk a fehér asztalnál; a térség kritikája stb.). Ezeket a versmagokat, versközpontokat azonban rendre 'elmossa', elfedi, átrajzolja a költő. Nem variálja a témákat, nem hasonló, az eredetihez vonzódó-szervesülő elemekkel dúsítja fel őket, hanem mintegy áthullámoztatja rajtuk egészen másféle élményeinek, mondandóinak, reflexióinak kifogyhatatlannak tűnő sorait. Különös irizálás jellemző így verseire. Azt a spontán költőiséget, amelyet oly tudatosan megtagad magától, amelynek szinte ellenkezőjére látszik törekedni a versmondatok, a ritmizálás, a versmodalitás szintjén, azáltal hozza be, hogy többszörösen elfedi, újra- és újrarajzolja verseinek alapmenetét. Nehéz fölfedezni e látszólag 'józan', 'szikár' költeményeknek ezt a szinte nosztalgikus líraiságát, ám a legszebb költeményekben olyan erős ez a sugárzás, hogy szinte már érzelmileg túlcsordulónak érződhetnek (megkoppan szemérmesen a fehér bot s a délelőtti nagy buliból egyszer csak kivillan barta jános). ; Jelentős, szép kötet az A.G. úr X-ben - minden verskedvelő olvasónak ajánlható, főként a lírai modernség híveinek.